A választ sajnos nem hallottam, de a kérdéssel pont azt a problémakört feszegette a kislány, ami épp az én agyamban is motoszkált. Konkrétan, hogy nálunk magyaroknál a wellnesshétvége azt jelenti, hogy eszünk, mintha nem lenne holnap. Felkelünk, megrohamozzuk az éttermet, ahol gyorsan magunkhoz vesszük az egész napra ajánlott táplálékmennyiséget, aztán áztatjuk magunkat kicsit a jakuzziban, szaunázunk, majd beiktatunk egy kisebb kirándulást – gondosan olyan helyre, ahol van valami jó csárda, nehogy kihagyjuk már az ebédet, majd a délutáni csavargást követően hullaéhesen érkezünk vissza a szállásunkra, ahol többkörös játszmában raboljuk le a svédasztalról az egyébként szokásos (direkt nem egészségeset írtam) vacsoramennyiségünk két- háromszorosát. És ez a forgatókönyv ismétlődik, amíg tart az üdülés.
Olyan, mintha evéstől evésig tartana az időszámításunk. Ahogy Lackfi János írja, mázsa alatt nem ember az ember, és
a magyar ember természetes közege a hagymás krumpli, halászlé, csülök és gulyás, no meg a szalonnataréjjal megtűzdelt cigánypecsenye világa”.
De vajon mikor kezdünk bélpoklosak lenni?
Figyelve a kisgyerekes szülőket, azt láttam, hogy a gyerekek még ismerik a mértéket. Persze ha választhatnak a sok fogás közül bármit, akkor az édességre szavaznak meg a spagettire, esetleg a rántott csibefalatok játszanak még. De ők még nem éreznek késztetést arra, hogy okvetlenül mindent megkóstoljanak, mert különben lemaradnak valamiről. Valószínűleg azért, mert még jobban figyelnek a testük jelzéseire, és ha jóllaktak, nem porszívóznak fel mindent a tányérról, csak mert otthon állandóan azt hallgatták, hogy
márpedig addig nem állsz fel az asztaltól, amíg nem ettél meg mindent”.
Reméljük, őket már nem nyomasztják ezzel a szüleik. Mert egyáltalán nem kell megenni mindent, és ezt a gyereknek meg kell tanítani, mert ha egyszer elveszti az ember a kontrollt, akkor tény, hogy nehéz újra megtanulni, hol is van az elég – ezt tapasztalatból tudom. Bár mostanában próbálok nagyon egészségtudatos lenni, de a kajával való harcom valószínűleg még nem ért véget.
A háború nagyjából akkor kezdődött, amikor iskolás lettem. A menzakaja, az ücsörgés az iskolapadban, aztán otthon a lecke fölött, megtette a hatását. Nem segített az sem, hogy anyám a velem szemben gyakran érzett lelkifurdalását úgy próbálta enyhíteni, hogy tömött. Ráadásul egy élelmiszerboltot vezetett, úgyhogy akadt bőven muníció. Mire hetedikes lettem, én voltam a legkövérebb gyerek az iskolában. Tudtam, hogy ez nem mehet így, valamit tennem kell, ezért őrült fogyókúrába kezdtem, és tornáztam, akár egy megszállott. A sztori vége csaknem negyven kiló mínusz lett, aminek nagyon örültem. Annak viszont kevésbé, hogy ha egy kicsit is visszavettem az edzésből, rögtön visszaszaladt rám néhány zsírpárna. És ez így megy most már húsz éve. Hol kerekebb vagyok, hol szögletesebb, de olyan még nem volt, hogy két szezonváltást sikerült volna ugyanakkora ruhamérettel abszolválnom. Ráadásul negyven felé közeledve azzal is meg kell küzdenem, hogy az emésztésem lassul, az ízületeim meg kopnak.
A jó hír viszont, hogy a kilengéseim amplitúdója egyre kisebb. Ha elszalad a ló, gyorsabban kapok észbe. És kiderült, hogy tudok élni fehér kenyér nélkül, és nem dől össze a világ, ha kihagyom az édességet.
Újra képes vagyok meghallani a testem hangját, ezért már nem megyek három kört a svédasztalnál, csak egyet, és ha wellnessezünk, sokat alszom, kirándulok és használom a szálló edzőtermét is. És az van, hogy ez a tudatosság önbizalmat ad. Sokkal jobb érzés, mint degeszre enni magam, aztán pukkadásig telve pihegni és szenvedni a lelkifurdalástól a gőzfürdőben.
Szerintem ez az igazi wellness.
