Monorierdő, 2016 decembere, advent első vasárnapja. Közel a főváros, mégis nagyon távoli az ünnepélyes pucc. Itt szürkeség van, lehangoló környezet. Sebaj, biztatom magam, végül is egy nagy családhoz látogatunk, talán más lesz bent, a házban: melegség, jókedv. Az aprócska épület udvara közvetlenül a 4-es út mellett fekszik, a háziasszony jön elém a kapuba, nem vagyok biztos benne, jó helyen járok-e. Nagyon kicsi a ház. Itt élnének nyolcan? A kopár udvarról az ajtón belépve közvetlenül a szobába érkezünk. Kell néhány pillanat, hogy magamhoz térjek, először zavarban is vagyok, mert egyszerre üt szíven a szomorú szegénység látványa, és hat, kicsit félénk, de tágra nyílt szempár érdeklődő tekintete. Szépen sorban ülnek a gyerekek a szoba végében egy matracon, s ahogy közelebb megyek hozzájuk, mosolyognak, mondják a nevüket, nyújtják lelkesen a kezüket.
Egy szörnyű nap
Leülök egy másik matracra, és nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem, hogy hat gyerek és két felnőtt hogy a csodában fér el egy ilyen parányi helyiségben. “Monoron laktunk egy kétszobás lakásban, de sajnos ki kellett költöznünk, mert eladta a tulaj – magyarázza Vajay Krisztina (30). – Ez augusztus elején történt. Sürgősen kellett egy másik lakás, ezt sikerült találni. De akkor még csak öten voltunk, nem is sejtettük, hogy rövidesen ennyien leszünk. Nagyjából két héttel azután, hogy beköltöztünk, jött a hír, hogy a párom testvére megölte magát.”
Sándort, az apát legidősebb unokahúga, a tizenhárom éves Andi hívta fel aznap. Ő talált rá az édesanyjára. A gyerekek vér szerinti apja négy éve börtönben van, az anyjuk élettársa pedig egyáltalán nem ragaszkodott hozzá, hogy a három kislány vele maradjon, és a gyerekek sem hozzá. Ahogy látom, jól megvannak Kriszti és Sanyi saját gyerekeivel.
“A húgom párja alkalmatlan lett volna, biztos, hogy a gyerekek előbb vagy utóbb intézetben vagy nevelőszülőknél kötnek ki – mondja Varga Sándor (33). – És félek, hogy elválasztották volna őket egymástól. Ahogy megkaptam a hírt, szóltam keresztanyámnak, és már mentünk is a gyerekekért.”
“Vannak kedves, segítőkész emberek az iskolás- és ovistársak szülei között, akik időnként adnak ruhát, játékot. A múltkor Brigi osztálytársai dobták össze nekünk az osztálypénzt.” (Fotó: Hernád Géza)
Most már minden sokkal jobb
“Jó itt a bátyóékkal” – mondja Andi, a nagylány, aki az édesanyja haláláról nem akar beszélni, erről természetesen nem is faggatom. A kislány most nyolcadikba jár, a jegyei még nem az igaziak, de ekkora trauma után ez nem is csoda. Viszont szeret rajzolni, nemrég egy pályázatra is adott be munkákat mostohatestvérével, Alexandrával. Ő Sanyi kislánya, egyedül nevelte, amikor Krisztivel megismerkedtek, négy évvel ezelőtt. Krisztinának pedig egy kilencéves lánya van, kis Kriszti. A gyerekek egy iskolába járnak, az anya kíséri őket minden reggel, a közeli vasútállomásról vonattal utaznak át Monorra, csak közös, két és fél éves kisfiuk marad otthon. Rá Alexandra nagymamája szokott vigyázni.
Andinak, a félig árván maradt kislánynak két húga van, a négyéves Szonja és a nyolcéves Brigi. Két kis szőke huncutság. Közvetlenek, hamar oldódnak, amíg ott vagyok, sőt élvezettel szerepelnek is. Brigi első szóra előveszi az olvasókönyvét, és megmutatja, milyen szépen olvas már. Ő most másodikos, és egész jó tanuló. A kis Szonjával nagyon szoros kapcsolatban vannak, szinte végig egymás mellett ülnek, egymással játszanak, amíg ott vagyok. A kis Kriszti pedig azzal dicsekszik, amikor szóhoz jut, hogy kitűnő a bizonyítványa. “Okleveles tanuló vagyok, kaptam jutalomkönyvet is év végén!” – mondja vigyázzállásban.
Sándor és Krisztina (Fotó: Hernád Géza)
Kriszti és Sanyi már hivatalosan is nevelőszülei a három félárva kislánynak, a gyámhivatal annyit kért tőlük, hogy igyekezzenek minél előbb nagyobb albérletet találni. “Voltunk bent az önkormányzatnál, sőt a polgármesternél is, de egyelőre nem tudtak segíteni, pedig tudomásunk szerint több, üresen álló önkormányzati ingatlan is van a településen – mondja Sándor. – Messzebbre azért nem szeretnénk költözni, mert ki tudja, találnék-e munkát. Ahol most dolgozom, az legalább biztos, és itt van tíz percre.”
Sándor a helyi Tüzépnél kapott munkát néhány hónapja. 110-120 ezret visz haza egy hónapban, és tüzelővel is kisegítik. “Múltkor a raklapokat adta oda a főnököm, feldaraboltuk, aztán hazahozhattam. Most is az van a kályhában. De egyébként is segítőkészek a kollégák, meg kell becsülni az ilyen helyet manapság!”
A család a férfi fizetéséből és a családi pótlékokból él. Kriszti a gyerekek mellett egyelőre nem tud munkát vállalni, így a férfi hétköznaponként reggeltől estig, és még szombat délelőtt is dolgozik. A hagyatéki eljárás még nem zárult le, azt követően elvileg jogosultak lesznek árvasági ellátásra is, ez valamit még segít majd a helyzetükön.
Fotó: Hernád Géza
Az ovistársak segítenek
Közben a gyerekek megéheznek, margarinos kenyeret esznek jó vastagon megkenve majonézzel. “Ma tojáspörkölt lesz tésztával, meg sütök palacsintát is – mosolyog Sándor. – Ott szoktam állni vagy három órán keresztül, bekeverek egy jó nagy lábassal.”
Ekkor beállít fotós kollégám, Géza, két nagy zacskó édességgel és gabonapehellyel. Leteszi az asztalra, a gyerekek meg rávetődnek. “Mindenki csak egy csokit vegyen! – szól rájuk Kriszti. – Kisfiam, te már ettél egyet!” A kisfiú csak úgy tömi be a nápolyit.
“Egyébként nem szeretünk kérni, én nem járok hetente az önkormányzathoz kuncsorogni, távol áll tőlem. De nem is lenne időm. A monori utak között annyira telik, hogy elpakoljak itt a házban, készítsek valamit enni, aztán mire hazaérünk, már majdnem este van. De vannak kedves, segítőkész emberek az iskolás- és ovistársak szülei között, akik időnként adnak ruhát, játékot. A múltkor Brigi osztálytársai dobták össze nekünk az osztálypénzt. Sajnos a rokonságra nem igazán számíthatunk. Én kiskamasz koromtól intézetben nevelkedtem. Ötéves voltam, amikor meghalt az anyukám, apámat nem ismertem soha. Nagymamám vett magához, de hét évre rá ő is meghalt. Akkor kerültem állami nevelésbe. Egyedül Sanyi keresztszüleire számíthatunk, ők próbálnak segíteni, de persze megvan a saját bajuk nekik is.”
“Ők álltak mellettem akkor is, amikor elkezdtem a szakközepet, támogattak, hogy legyen szakmám – mondja Sándor. – Mindig is érdekelt a kőművesszakma, a márvány megmunkálása. Viszont ott kellett hagynom a sulit, kellett a pénz, elmentem dolgozni, hogy a két kistestvérem is mehessen iskolába. Anyám egyedül nevelt minket a két húgommal, nagyon szegények voltunk.”
Közben körbenézek a házban, néhány lépés az egész. Feltűnik, hogy nincs mosógép, sem bojler a fürdőszobában. “Most készülünk venni egy használt gépet, van egy ismerősünk, aki háztartási gépeket javít, talán tud majd egyet olcsón. A fürdővizet a kályhán vagy a tűzhelyen melegítjük, már megszoktuk, így legalább spórolunk. Persze könnyebb lenne, ha lenne bojler.”
Megtudom, hogy Sanyinak gerincproblémái vannak, azt mondja, elmeszesedtek a csigolyái. De nem panaszkodik. “Mindegy, csinálni kell, nem vette el a kedvem, csak sokszor fáj a hátam. Olyankor vastagon bekenem lóbalzsammal, az jót tesz neki” – mondja, aztán kinyitja a kályha ajtaját, hogy dobjon két darabka fát a tűzre.
Nem tudom, ezek a gyerekek hogyan ünneplik a karácsonyt ilyen körülmények között. Kérdezgetem tőlük, mit kérnek a Jézuskától, minek örülnének. Csak mosolyognak, gondolkodnak, aztán érdekes módon elkezdik sorolni, hogy a testvérük mit kér. A nagylányok egymásra mosolyognak, kiderül, mindketten rajzeszközöket szeretnének. A kisöccsük olyan dinót, ami hangot ad. Szonjától megtudom, hogy Brigi babára vágyik, Brigi pedig tudja, hogy a nővére “intelligens gyurmára”. Ha nem is kapják meg, amit szeretnének, legalább ott a tudat, hogy itt, a Földön mindegyiküknek van egy angyalkája, aki figyel rá, akire számíthat.
