Munkából jön Etelka, amikor várakozunk rá. Nemrég tudott elhelyezkedni négy órában a fővárosban, ide ingázik a nem túl messzi Újbarokról. Huszonnyolc éves fiatal nőt várunk, helyette érkezik egy cserfes tinédzser, aki – szerencsére – végigmeséli nekünk az utat hazáig.
Baljer Etelka édesanyja szintén Etelka (utána kapta a nevét). Pontosabban örökbe fogadó édesanyja, merthogy biológiai anyja születésekor ott hagyta a kislányt a kórházban. Pedig a picinek nagy szüksége lett volna rá: mindössze 95 dekával, hörgőszűkülettel született, több agyvérzést kapott, és többször újraélesztették. “Csoda, hogy életben maradtam” – mondja Etus. A kis csecsemő elkerült egy svábhegyi gyermekgyógyintézetbe, kezelésre.
Eközben Újbarokon egy fiatal házaspár gyermekről álmodozott. Volt már három fiuk, de ők kislányt is szerettek volna. Beadták a kérvényüket, ám nem sok jóval biztatták őket. “Mit akarnak három egészséges gyerekkel?” – kérdezte az ügyintéző, és eltette a lapjukat a sor végére, négyszáz-valahányadiknak. Az asszony éjszakás ápolóként dolgozott akkoriban a svábhegyi gyógyintézetben, ahová szülők hordták légzésproblémákkal küzdő gyermekeiket. Ám volt ott egy baba, akit nem látogatott senki. Ahogy Etelka nézegette a dossziéját, kicsúszott belőle egy kis cetli. “Örökbefogadásra vár” – ez a mondat állt rajta. “Megvan a gyerekünk” – gondolta egyből Etelka, és már újságolta is a férjének a hírt.
Tisztában voltam vele, hogy benne van a pakliban, hogy nem lesz egészséges. De édes volt, a szívemhez nőtt
– meséli Baljerné Hajós Etelka. Az örökbefogadásnak nem volt akadálya, elkezdték intézni a papírokat. Míg ez haladt, átszállították a kislányt egy másik város kórházába, kezelésre.
“Mikor meglettek a papírok, hogy hivatalosan a miénk, mentünk érte, hogy hazahozzuk. Az orvos meglepődött, hogy valaki is érdeklődik utána, és mikor elmondtuk, hogy örökbe fogadjuk, mindenáron lebeszélt volna. Hogy hát ilyen beteg, meggondoltuk? Mondtuk, hogy így szerettük meg, így vállaljuk. Akkor kibökte, hogy nem lehet hazavinni, mert elő van készítve kétoldali fülműtétre. Hát – mondom neki –, doktor úr, ennek a gyereknek rengeteg baja van, de a fülével épp a világon semmi. Tanulmánynak kellett. Tanulni akartak rajta… Na, mondom, én most azonnal hazaviszem saját felelősségre. Itthon elvittük a fül-orr-gégészetre, ahol megerősítették, hogy semmi baja.”
Az egyéves kislány megkapta az Etelka nevet, és vele anyát, apát és három kistestvért: végre új családra lelt. “A fiúk nagyon boldogok voltak – meséli az édesanya –, mikor kérdeztük, hogy mit szeretnének Mikulásra, távirányításos autót vagy kiságyat, akkor egyhangúan a kiságyra szavaztak. Egyszer meg, emlékszem, elromlott a mosógép. Hát arra jövök haza, hogy a három fiú kis gatyában áll a fürdőszobában, és pelenkát mosnak…
Még tehenet is vettünk a kedvéért, hogy mindig legyen itthon friss tej.
A kislány megerősödött, és a születési nehézségekből nem sok minden maradt vissza – talán némi gondolkodásbéli “másság”, ahogy anyukája fogalmaz. Ötéves korában Asperger-szindrómát diagnosztizáltak nála, de ebből nem sokat érzékelni. Elvégezte az esti gimnáziumot, és több szakmát is szerzett. A mozgáskoordinációja nemhogy helyrejött, de ma Etelka ott tart, hogy a Rippel-fivérek akadémiáján artistáskodik.
Szülei mindig nagy családra vágytak, így végül négy gyermeknél sem álltak meg, mint mondják, már csak azért is, hogy Etusnak legyen kivel játszani. Egy Down-szindrómás kisfiút fogadtak be. “Elmentünk, megnéztük, és majdnem sírva fakadtam. Hét hónapos volt már, de mint a rongybaba… a keze, lába, feje lógott. »Na, mi legyen, hazavisszük?«, kérdezte a férjem. »Persze hogy hazavisszük.«” Gergő után pedig letették a vizsgát, és hivatásos nevelőszülőkké váltak. Innentől a ház olyan lett, mint egy gyerektábor: jöttek-mentek a kisebb-nagyobb gyerekek, volt, hogy nyolc testvért is neveltek egyszerre… “Szép gyerekkorom volt, mindent megadtak nekem a szüleim” – mondja Etelka.
Szerettem, hogy sok testvérem van, így sosem voltam egyedül.
Épp itt tartunk a beszélgetésben, amikor egyszer csak fura hangokat hallunk. Mintha egy kismacska nyávogna. Etelka eltűnik a szomszéd szobában, és kisvártatva egy csecsemővel a karján tér vissza. “Most éppen ő van nálunk, őt is örökbe adják, addig mi gondozzuk” – magyarázza Etelka.
Az asszony 1971-ben végzett szülésznőként. “Bizony, sok babát ott hagytak az évek során, makkegészségeket is. Volt, aki még féléves korában is ott feküdt a csecsemőosztályon. Úgy hordtunk be ruhát neki. Nehéz volt feldolgozni ezt. Én mindet haza akartam hozni…“
Etelka azt mondja, ő nem tudná otthagyni az újszülöttjét a kórházban, ezzel együtt megérti azt, aki így dönt. “Én nem tudom elítélni azokat az anyákat, akik legalább becsületesen kimondják, hogy én nem tudom felnevelni, és adják örökbe. Csak azon gondolkodom néha, vajon van-e joguk ahhoz, hogy így a testvéreiktől is elszakítsák őket.” Emiatt Etelka is támogatja, hogy Etus megkeresse a szülőanyját. “Mi lett vele, hogyan él… kíváncsi vagyok rá – mondja a lánya. – Arra is, hogy miért mondott le rólam.
Még arra is gondoltam, hogy az orvosok talán azt mondták neki, hogy nem maradok életben… Azóta kerestettük a gyámhatósággal, de olvasatlanul jött vissza a levél.
Mi már tudjuk, hogy kicsoda Etelka édesanyja. Magdolnának hívják, és csupán hatvan kilométerre tőlük, szintén egy kis faluban él élettársával, szerény körülmények között. Mindezeket az információkat a Keresem a családom stábja bocsátotta rendelkezésünkre, miután alapos nyomozással megtalálták Magdolnát. Tudjuk, hogy ez egy érzékeny pillanat, úgyhogy óvatosan kezdünk bele:
– A helyzet az, hogy megvan anyukád.
Etelka arca felderül, nagyon megörül a hírnek.
– És, benne van a buliban? – kérdi mosolyogva.
– Igen. És ha szeretnéd, most el is tudunk vinni hozzá.
A lány nem is gondolkodik, azonnal fut, hogy átöltözzön. Öt perc múlva már a kocsiban ülünk.
– Elképzelted már a találkozást?
– Milliószor. Végül is, tizennyolc éves korom óta várok erre. Most kicsit izgulok is, úgy, mint fellépés előtt.
– Hogyan gondolsz most anyukádra?
– Harag az nincs bennem, mivel nem ismerem az indokait. Inkább kíváncsiság, hogy vajon ki ő, mi az, amit tőle örököltem… akár még hasonlíthatunk is egymásra…
Végiggurulunk a kis falu főutcáján, egy üres teleknél fékezünk, rajta szegényes melléképület. Vékony, középkorú ember jön ki, Magdolna élettársa, és a házikóba vezet minket, ahol épp egy rokona is velük van. Hárman már épphogy csak beférünk, talán tíz négyzetméter sincs meg az egész. Az ágyon ül Magdolna, a hangra az ajtó felé fordítja a fejét. Alig lát.
– Láttál, mikor megszülettem?
– Igen, az inkubátorban. Barna hajacskád volt, olyan, mint mostan.
– Akkor még Lakatos Klára volt a nevem. Te adtad?
– Én. Lakatos az akkori férjem volt. De az édesapádat Péternek hívják. Megpróbáltam megváltoztatni, csak nem jött össze. De te összejöttél… Hogy hasonlítasz rám!
– Nem tudtál hazavinni?
– Nem… hova… a pincelakásba…? Azt nem lehetett.
– Küldtünk neked levelet, nem kaptad meg?
– De, jött valami… de hát nem tudtam én azt elolvasni rendesen. Van családod, férjed?
– Még nincsen. De nagy családban nőttem fel!
– Jól bántak veled?
– Igen, jó helyre pottyantam.
– Szeretném megismerni őket, megköszönni nekik, hogy felneveltek.
Kimegyünk az egyetlen szobából, hagyjuk őket beszélgetni. Még halljuk, ahogy Magdolna azt mondja: “Nem bántam meg, hogy megszültelek. Látom, milyen aranyos, kedves vagy. Jaj de megringatnálak, ha kicsike volnál!“
Egy hét múlva, amikor telefonon hívom Etelkát, azt mondja, egyelőre óvatos. Örül, hogy megismerhette a szülőanyját, de még nem akar neki teljes bizalmat szavazni. Hiába kérlelte, a telefonszámát, címét nem adta meg. Most már ő fogja keresni. Amikor ő úgy érzi.
