A média azt üzente… Szexuális erőszakkal kapcsolatos ismeretek, vélemények és attitűdök vizsgálata egy médiakampány kapcsán címmel adták ki azt a tanulmányt, amiből megtudhatjuk, milyen sztereotípiák és mítoszok jellemzők a szexuális erőszakkal és áldozataival kapcsolatban. A vizsgálat vezetői, dr. Parti Katalin, dr. Szabó Judit és dr. Virág György, az Országos Kriminológiai Intézet kutatói amiatt a videó miatt is indították a kutatást, amiről az NLCafé is írt: 2014-ben, a Baranya Megyei Rendőrkapitányság nők elleni erőszak megelőzésére szánt videójában áldozathibáztató attitűddel találkozhattunk.
A fő céljuk ezzel a felméréssel az, hogy a prevenciós kampányok ne az áldozatok felelősségét tolják előtérbe, hanem inkább az erőszakmítoszokat csökkentsék, és hogy felhívják a figyelmet arra, milyen létfontosságú, hogy a szülők megtanítsák a gyerekeiket nemet mondani egész kicsi koruktól kezdve.
“Szóval az én hibám?”
fotó: What I Be Project
|
A magyarok előítéletesebbek? Dr. Parti Katalin szerint nem térünk el az átlagtól. “A magyarok szépen hozzák ugyanazt az előítéletességet és tájékozatlansági fokot, mint az angolszász országokban élők. A végzettség sem számít, hiszen a felsőfokú tanulmányokban részesültek körében is ugyanúgy jellemző az áldozathibáztatás. Ez mind a sematikus gondolkodás eredménye, ami egy természetes jelenség, de ahhoz, hogy változás történjen, hogy a mítoszok hatását csökkentsük, és hogy a gyerekeink tudjanak nemet mondani, az kell, hogy ezt a sematikus gondolkodást lebontsuk társadalmi szinten.” |
Nem tudjuk pontosan, mi az a szexuális erőszak
A tanulmány szerint nem vagyunk teljesen tisztában azzal, mi az a szexuális erőszak, és hogy kik követik el. Ami még meglepőbb, hogy maguk az áldozatok is gyakran önmagukat hibáztatják az erőszakért. Mindez leginkább a nemierőszak-mítoszoknak köszönhető.
A nemierőszak-mítoszok négy kategóriája:
- Tagadják a nemi erőszak megtörténtét, hazugsággal vádolják az áldozatot.
- Tagadják vagy lekicsinylik a szexuális erőszak káros jellegét.
- Azt feltételezik, hogy nem volt igazán erőszak. Például az a hiedelem, ami szerint a nő arról fantáziált titokban, hogy megerőszakolják.
- Az áldozat a hibás, amiért kihívóan viselkedett.
Az erőszaktevőkkel kapcsolatos mítoszok:
- Az elkövetők betegek, mentális problémáik vannak, normális férfi nem erőszakol meg nőt.
- Felmenti az elkövetőket, mert a férfiak nem tudják uralni a szexuális késztetéseiket, ezt pedig minden nőnek tudnia kell. Ebből egyenesen következik az áldozathibáztatás, hogy a nő provokálta ki a férfiból az erőszaktevőt.
Miért nem fordulnak a rendőrséghez az áldozatok?
Dr. Parti Katalin elmondta, hogy már korábbi kutatásokból is kiderült, hogy a szexuális erőszak áldozatai többségében nem fordulnak a rendőrséghez, ebben a kutatásban azt is vizsgálták, hogy miért:
Azok körében, akik még sosem voltak szexuális erőszak áldozatai, az az általános vélemény, hogy az áldozatok azért nem tesznek feljelentést, mert az megbélyegzéssel jár együtt. A bizonytalanok csoportja, akik nem tudják, hogy erőszak történt-e velük, viszont azért nem jelenti fel a rendőrségen az elkövetőt, mert beindul az önhibáztató attitűd. Azt hiszik, kiprovokálták valamivel az erőszakot, alapot adtak rá azzal, hogy félreérthető jeleket adtak, vagy azért nem fordulnak rendőrséghez, mert jó ismerős az elkövető.
A legnagyobb tanulság ebből nekünk az, hogy nagyon sokan azt hiszik, megérdemelték az erőszakot, ezért a kampányvideókban, ismeretterjesztő bűnmegelőzési kampányokban arra kell felhívni a figyelmet, hogy hogyan kell nemet mondani, és hogy tudd, hogy különböző fázisokban, a legutolsó pillanatban is nemet mondhatsz. Azt kell erősíteni a köztudatban, hogy a nemet hogyan lehet egyértelműen használni, és rá kell ébreszteni az embereket, hogy a ráutaló magatartás nem számít, az erőszak soha nem jogos, és nem érdemelhető ki viselkedéssel.“
De miért tartják magukat ezek a hiedelmek olyan erősen? Egyszerű: azért, mert így azt hisszük, velünk nem történhet meg az erőszak. Ha az áldozat a hibás, akkor csak annyit kell tennünk, hogy nem veszünk fel olyan rövid szoknyát, és máris megmenekültünk, pedig egyértelmű, hogy az erőszaknak semmi köze a szoknya hosszához.
A sztereotípiákban gondolkodónak nem kell átéreznie az erőszak súlyát és azt, hogy ez bizony bármikor, bárkivel, bárhol előfordulhat. A probléma ezzel a mítosszal az, hogy az “igazságos világ feltevésén” alapszik, ami az a naiv illúzió, hogy mindenki azt kapja a sorstól, amit megérdemel, azaz abban a hitben ringathatjuk magunkat, hogy ha jól viselkedünk, biztonságban vagyunk, elkerül a baj.
“Igen, vigyáztál rám”
fotó: What I Be Project
A mítoszok aztán sémákká kapcsolódnak össze, ilyen a “valódi nemi erőszak” és a “valódi áldozat” sémája.
Ami nem fér bele a “valódi nemi erőszak” fogalmába, vagy az áldozat nem felel meg a “valódi áldozat” jellemzőinek, az nem is erőszak a társadalmi megítélés szerint, és máris lehet az áldozatot hibáztatni.
A sztereotípia szerint a “valódi nemi erőszakot” közterületen vagy az áldozat otthonától távol, idegenek követik el fizikai erőszakkal úgy, hogy az áldozat aktívan védekezik ellene. A “valódi áldozat” megsérül, megfelelően viselkedik, és úgy általában nem túl szexéhes nő. Nem kezdeményez intim kapcsolatot, és miután megtörtént az erőszak, rögtön feljelentést tesz, amit bizonyítékokkal alá is tud támasztani. Nyilvánvaló, hogy az életben előforduló, igazi áldozatok közül a többség nem illik ebbe a képbe. A “valódi nemi erőszak” mítosza pedig már ott elvérzik, hogy a szexuális bűncselekményeket nagy százalékban ismerőstől szenvedik el a nők, nem pedig vadidegen gonosztevőktől.
Az áldozat felelősségével kapcsolatos mítoszok okozzák a legnagyobb károkat.
Kérdés azonban, hogy miért pont a szexuális bűncselekményeknél tartják magukat ilyen erősen az áldozathibáztató hiedelmek? Eszünkbe sem jutna például egy betöréses gyilkosságnál azt mondani, hogy miért csak egyre zárta az ajtót az áldozat, miért nem kettőre. A “tehetsz róla, tehetsz ellene” típusú kampányoknak ugyanannyi létjogosultsága van, mint mondjuk annak, hogy zárd be az ajtót, ha nem akarod, hogy betörjenek hozzád. Ráadásul ha az erőszaktevők jellemzően ismerősök közül kerülnek ki, akkor ellenük nem használ az, ha megelőzésképp bokáig érő szoknyában és smink nélkül mászkálunk az utcán.
Az erőszakmítoszok csak azt érik el, hogy az áldozatokban nő a félelem, szorongás és szégyen, nem tesznek feljelentést, nem mondják el senkinek, mi történt velük, mert félnek, hogy nem hisz majd nekik senki. És mivel a hiedelem erősen tartja magát a társadalomban, ezért ha mégis feljelentést tesznek, akkor jó eséllyel tényleg az áldozathibáztatással és meghurcoltatással találják szemben magukat.
A rendőrségi videó is az erőszak mítoszát erősítette. Azt üzente, hogy ha jó kislányok vagyunk, akkor nem lesz bajunk. Ha nem vagyunk provokatívak, akkor nem akar megerőszakolni minket senki. A kutatás fő üzenete, hogy fel kell fognunk, hogy így, a mítoszok erősítésével nem fogunk valós változást elérni.
A lényeg épp az lenne, hogy csökkentsük a hiedelmeket, és vegyük le a felelősséget az áldozatokról, hogy valódi segítséget kaphassanak. Mert nem tehetnek róla, nem tehettek volna ellene.
“Ki a hibás?”
fotó: What I Be Project
A gyerekek felvilágosításával kell kezdeni
Hogyan tudjuk társadalmi szinten megváltoztatni a sztereotípiákat? Dr. Parti Katalin szerint a kampányvideókon túl ezt családi szinten kell kezdenünk, a szülőktől tanulja meg a gyerek, hogyan kell nemet mondani.
A szülőknek kell az önvédelmi mechanizmusokat megtanítani a gyereknek, hogy tudjon otthon nemet mondani pici gyerekkorától kezdve. Például arra, hogy nem szeretne többet enni, mert már tele van. Ezzel alapozhatják meg a szülők, hogy később tudja a gyermek magától, hogy mi az a pont, ahol a másiknak nincs már joga ahhoz, hogy hozzáérjen a testéhez. A szülők gyakran beleesnek abba a csapdába, hogy megfosztják a gyerekeiket a nemet mondás képességétől azzal, hogy túlzott engedelmességet várnak el tőlük. Az pedig még fokozza a problémát, hogy egy ismerősnek még nehezebb nemet mondani.
Az iskolában pedig szükség lenne rendes szexuális felvilágosításra ahhoz, hogy változást érjünk el a sztereotip gondolkodásban. Jelenleg nincs szexuális standard felvilágosítás, ami van, az is csak felsőben kezdődik, és a biológiai ismeretekre korlátozódik. Arról kellene pedig felvilágosítani a gyerekeket minél korábban, hogy mihez van joguk, hogy a testüket hogyan védhetik meg. Nem a szexre kell koncentrálni felvilágosítás címén, hanem arra, hogy tisztában legyenek a gyerekek a saját határaikkal és azzal, hogy csak és kizárólag ők döntenek arról, mi történhet a testükkel.
Ebben a fajta felvilágosításban számít úttörő kezdeményezésnek a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány online szexedukációs programja, a Yelon, ahol arra tanítják a gyerekeket, hogy hol a határ, mire kell figyelni, hogy meghallják a fejükben a vészcsengőt egy kritikus helyzetben. Ismeretterjesztő oldalt és élő csetet tesznek elérhetővé a szülőknek, pedagógusoknak és gyerekeknek. Azért rendkívül fontos és jó kezdeményezés ez, mert így a legszégyenlősebb gyerek is tud hova fordulni, ha nem meri feltenni a kérdéseit a szüleinek. Ezen az oldalon megtapasztalhatják a gyerekek, hogy nincsenek egyedül a kérdéseikkel, és szakemberektől kaphatnak hiteles, hozzáértő válaszokat.
