Ismerős gondolatok? Várj, kitalálom, neked is vannak – vagy voltak – kamasz gyerekeid. Még a legnyugodtabb szülő is kijön a sodrából, ha a gyerekek kamaszodni kezdenek, és
folyamatosan minden rossz, mindenki hülye, a testvérük egy barom, és egyáltalán: semmi, de semmi nem tudja őket kizökkenteni a leszarom, nem érdekel állapotból.
Próbálsz velük beszélgetni? Teljesen hasztalan, csak akkor kommunikálnak, amikor ők akarnak szóba állni veled. Ha megkéred őket valamire, akkor egy vállrándítással elintézik a dolgot, ugyanis kutyába se vesznek téged. Ha az üzletben megpróbálod rábeszélni őket egy ruhadarabra, akkor az tutira undorító, viszont minden jöhet, amit te szülőként zsigerből utálsz. Ja, és mindehhez érezd megtisztelve magad, hogy eljöttek veled vásárolni saját maguknak ruhát. Mert ciki vagy, ódivatú, konzervatív matuzsálem, még akkor is, ha egyébként egy tök jó fej, fiatalos szülő vagy. Valahogy így telnek a mindennapok a kamaszokkal…
“A lányom négyéves, a fiam pedig 12 és fél. Testileg is látszik rajta a kamaszodás, mert szőrösödik intenzíven és 43-as a lába.
Sok mindennel totál kiborít, de a szemtelenség a csúcs, és nem vagyok rá büszke, de ilyenkor üvöltök, és elképzelem, hogy jól megtépem. Közben, ha nem vagyunk otthon, és egy mozi erejéig rábízom a húgát, akkor úgy viselkedik, mint egy felelősségteljes apa, megfürdeti, főz neki, lefekteti, és remekül kijönnek egymással.
Az a legrosszabb benne, hogy nem tudja abbahagyni a morgást, a vitát, az ellenkezést, nem megy be a szobájába, ezzel akaszt ki a legjobban. Ilyenkor elmegyek gyalogolni egy órára, és kimászkálom a dühömet, ennél még jobb nem jutott eszembe. Vagy elveszem 220 évre a telefonját, az okos helyett hirtelen lesz egy nyomógombosa, és láss csodát, egy nap múlva “megnormálisodik”. Nemcsak válaszol a kérdéseimre, de magától beszélgetést kezdeményez, sőt egy nap múlva elkezd olvasni, és két napra rá magától bebújik az ágyunkba reggel, a negyvenhármas szőrös lábával. És egy ideig újra van egy kedves, édes, imádni való gyerekem!”
A kütyük elvétele általában sokat segít abban, hogy a gyerek újra elviselhető legyen, ez nálunk is jól bevált módszer. Csak a morgást és a sértődöttséget kell kibírni, aztán egész elviselhető napok jönnek!
“Azt hittem, hogy sokkal könnyebb lesz a gyerekekkel, ha megnőnek, és már nem kell etetni, pelenkázni őket, és óvni minden lépésüket, hogy el ne essenek. Ez volt életem leghülyébb gondolata, mert valóban volt néhány könnyebb ovis év, de a mostani időszakot legszívesebben átugranám. Minden reggel áll a bál, nem akarnak felkelni, minden csigalassúsággal és idegtépő visítással kezdődik. Aztán elkezdik intenzíven piszkálni egymást, ami őrjítő és gyakran tettlegességig fajul.
Bevallom, örülök, amikor elmennek suliba, de amikor hazaérnek, akkor sem jobb. Megjövök a munkahelyemről, és maximum egy odavetett szia az emeletről az üdvözlés. Nagy nehezen lerimánkodom őket, de persze egész nap nem volt semmi, nincs újság, nincs kérdés, no kommunikáció. A szobaajtók gyorsan becsapódnak, legközelebb vacsoraidőben leszek érdekes. Mondjuk nagyon akkor sem, amit főzök, az semmi különös, meg lehet enni, nagy kegyesen elfogyasztják, az elpakolásért szólni kell. A szobáik kb. olyanok, mintha a bombatámadás után lennénk, hétvégén minden programlehetőségére csupán egy szájhúzás a válasz, mármint akkor, amikor dél körül bemegyek a szobájukba, és felkeltem őket. Ja, és az állandó kütyünyomkodást még nem is említettem…”
Ha a két gyerek egyszerre kamaszodik, mert nagyjából egyidősek, akkor egy kis vigaszt nyújthat az, hogy egy füst alatt letudja az ember az egész szörnyűséget, még ha évekig tart is.
De mi van akkor, ha a két gyerek között 6 év korkülönbség van, tehát a kamaszkor tizen-egynéhány évig eltart?
“A lányom 11 éves, egy igazi kibírhatatlan méregzsák, kb. egy éve. Az öccse most elsős, nagyon szófogadó, jó kisfiú, aki szinte soha nem ad okot arra, hogy leszidjam, talán túl jó is, ha egyáltalán van ilyen. Mióta a lányom kamaszodik, nemcsak rajtam gyakorlatozik folyamatosan, hanem az öccsén is. Minden alkalmat megragad arra, hogy piszkálja, cikizze, belerúgjon a szó szoros és átvitt értelmében is. Ha éppen nem a fiamat szekálja, akkor engem piszkál. Nem lehet szót érteni vele, semmiben nem akar szót fogadni, összecsapja a leckéjét, és bár estére hullafáradt, lefeküdni sem akar. Ha valami nem tetszik neki, akkor azonnal én leszek a hibás érte, mindennap megkapom, hogy túl szigorú vagyok, elfelejtettem ezt vagy azt megcsinálni, vagy a “többi anyuka bezzeg” lemezt teszi fel.
Amíg suliban vannak, addig folyamatosan arra tréningezem magam, hogy nyugodt maradjak, mikor a délutáni bolondokháza elindul, de szinte soha nem sikerül, annyira kihoz a sodromból a pimaszságával.
Gyűlölöm, hogy az öccsét szekálja, nagyon várom már, hogy a fiam visszavágjon. Szégyellem, de sokszor üvöltök vele, mert elképesztően szemtelen. Közben persze nagyon szeretem, de ettől még nem könnyebb őt kibírni.
Attól félek, hogy ez az állapot örökké fog tartani, mert mondjuk 8 év múlva ő már elviselhető lesz, de az öccse éppen addigra lép a legdurvább kamaszkorba. Néha egészen kétségbeesem…”
Minden szülő túléli persze ezeket az éveket, de szerintem a legtöbben nagyon szenvednek közben. És időnként valóban nehéz a szerintünk is hülye gyerekünket kibírni. És mindvégig ott ül a vállunkon a kisördög, hogy biztosan szar anyák vagy apák vagyunk, mert még kellően türelmesek sem tudunk lenni…
“Néha egyszerűen nem figyelek oda, és úgy csinálok, mintha nem történt volna semmi, különben megőrülök.
A legjobban az zavar, hogy olyan, mintha elvesztettem volna a gyerekeimet, mert már nem is hasonlítanak a régi önmagukra.
Olyan jókat lehetett velük beszélgetni régebben, nyitottak voltak és érdeklődők, mostanra ez semmivé lett. Aztán azt is kudarcnak élem meg, hogy csomó dologra tanítottam őket, és olyan, mintha mindent elfelejtettek volna, nem segítenek, nem kérdezik meg, hogy mi van velem, látványosan utálják egymást. Már csak abban bízom, hogy a kamaszkor végével azért visszatérnek a normális kerékvágásba, és újra rájuk ismerek. Esetleg még majd meg is ölelhetem őket, mert az is nagyon hiányzik…”
A szülőkkel való beszélgetés során egyébként az derült ki, hogy a kamaszok kísértetiesen ugyanúgy viselkednek, ugyanazt csinálják vagy nem csinálják, szóval van remény, mert ezek szerint ugyanúgy meg is változnak majd, és újra azok az aranyos, nyitott, cuki gyerekek lesznek, akikre emlékszünk. Csak közben ne adjuk fel a reményt!
