Azt hiszem, nyolcmillió anyatársam elmondhatja magáról, hogy volt egy pont, amikor megígérték maguknak ugyanígy, hogy na EZT aztán sosem csinálják majd a saját gyerekeikkel, amit velük a szüleik. Tisztán emlékszem több ilyen pillanatra is: “Soha nem fogok kiabálni”, “Soha nem fogom azt mondani, hogy meg kell ennie mindent, ami a tányérján van”, “Soha nem fogok beleszólni, mit vegyenek fel”, “Soha nem fogom azt mondani, hogy »mert én azt mondtam«”.
Vannak ennél súlyosabb pillanatok is, mint amikor azt fogadtam meg, hogy nem fogom hagyni, hogy az én gyerekeimet bántsa valaki, az ilyenekhez tartom is magam a születésük óta, de az apró, mindennapi fogadkozások valahogy nem sokat értek, és kiabáltam, és meg kellett enniük az ételt, ami a tányéron volt, és beleszóltam a ruházkodásba, és többször mondtam, hogy “mert én azt mondtam”, mint anno nekem a szüleim.
De azért küzdök becsülettel a belém égett mintákkal szemben, és amikor rajtakapom magam, hogy már megint úgy beszélek, úgy viselkedem, mint anyám, akkor azért rákoppintok a saját orromra.
Nem egyszerű és sok odafigyelést igényel, de azért megéri, mert ha már látjuk, miben hibáztak a szüleink, akkor megtettük az első lépést afelé, hogy mi jobb szülővé váljunk a saját gyerekeink számára.
Teljesen természetes jelenség, hogy ugyanazok a mondatok törnek elő belőlünk, mint a szüleinkből, mert sokáig csupán anya és apa létezett számunkra amolyan istenségként, akik bármilyenek is voltak, példaképként lebegtek az orrunk előtt. Egészen születésünktől kezdve belénk vésődött, hogy mint szülők, hogyan viselkedtek, az lett a normális, amit tőlük láttunk.
Ezt pedig nehéz tudatosan felülírni, hiszen az ő szülői magatartásuk vált a családi mintává, ami akármilyen is volt, valamiféle biztonságérzetet adott. Annyira kifacsart helyzetet is teremthet ez, mint például egy ismerősömnél, Beánál, akit az apukája rendszeresen vert, emiatt aztán felnőttként olyan párt választott magának, aki szintén bántotta, bár csak lelkileg, de a lényeg, hogy ugyanazt az érzést váltotta ki belőle, mint az apja.
Ahhoz tartom magam a gyerekek születése óta, hogy soha nem fogom őket megütni, de azt nem tudtam magamnak betartani, hogy soha nem lesz bántalmazó férjem, mint anyámnak. Sokáig titokban jártam pszichológushoz, mire rájöttem, hogy azért választottam őt, hogy újra megkapjam azt a gyerekkori biztonságot jelentő érzést, amit apám verései okoztak nekem. Sajnos a gyerekeimet sem tudtam teljesen megvédeni tőle, mire sikerült elválnom, már megtapasztalták az apjuk lelki terrorját. De most már sokat fejlődtem, már nem esek bele a gyerekkori csapdáimba, és soha többé nem engedek magunkhoz közel egy ilyen szociopatát.
Ahogy Bea, úgy én is arra jöttem rá, hogy a kulcs ahhoz, hogy ne ismételjük meg a szüleink mintáját, az önismeretben és tudatosságban rejlik. Meg kell törnünk a kört, ami miatt azt csináljuk szülőként, amit a saját szüleinktől láttunk, ebben pedig a pszichológia lehet a segítségünkre.
Képünk illusztráció
1. Figyelj és ismerd fel a mintát
Ha eldöntötted, hogy nem akarsz a szüleid nyomdokaiba lépni, akkor először magadat kell megfigyelned, és elkapni azokat a pillanatokat, amikor épp megismétled a gyerekkorban tanult mintákat. Amint kimondanám, hogy “edd meg, amit a tányérodra szedtél…” már észre is veszem, hogy ugyanazt készülök tenni, amit utáltam, amikor gyerek voltam, és inkább lenyelem a mondatot. Aztán átgondolom, hogy én mint anya mit gondolok erről a kérdésről, és általában rájövök, hogy kicsit sem izgat, ha nem eszi meg az összes ételt. Így lehet felülírni a belénk vésett mintákat, önismeret kell hozzá, hogy ne csak automatikusan reagáljunk az adott helyzetre úgy, ahogy a szüleinktől láttuk.
2. Ne azonosítsd a gyereket a magatartásával
Nehéz dió, mert egy olyan helyzetben, amikor valami rosszat tesz a gyerek, könnyű úgy reagálni, hogy “idegesítő vagy”, nem pedig azt mondani, hogy idegesít a viselkedése. Arra kell pedig megtanítani magunkat, hogy a gyerek tetteire reagáljunk és ne személyeskedjünk, mert ha valakire sokat mondjuk, hogy rossz gyerek, akkor előbb-utóbb elhiszi magáról. Az kell hozzá, hogy két lépést eltávolodjunk az érzelmeinktől, még akkor is, ha épp a plafonon vagyunk, mert a büdös kölök már megint mit művelt.
3. Ismerd a gyermeked
Azaz ne várjunk el a gyerekeinktől többet, mint amire képesek. Beleestem már én is abba a hibába, hogy elvártam a kétéves gyerekemtől, hogy ésszerűen viselkedjen, aztán nem értettem, hogy miért nem hallgat az érveimre. Nos, azért, mert pont úgy viselkedik, mint egy kétéves. És pont ez a dolga. Érdemes ezért minél többet olvasni a gyerekek fejlődéséről, hogy tudjuk, melyik életkorban mit tudnak, és ne várjunk el tőlük olyan viselkedést, amire koruknál fogva még képtelenek. Azért lenne ez fontos, hogy ne büntessük meg őket, amiért csak úgy viselkednek, ahogy abban az életkorban minden más gyerek is viselkedik.
4. De ismerd fel a gyerek egyedi vonásait
Már tudjuk, hogy mi jellemző a gyerekekre általánosságban az adott életkorban, de ezt ne húzzuk azért rá egy az egyben a saját gyerekünkre. A kétévesek hisztisek, de ettől még nem feltétlenül fogja földhöz verni magát a mi kétévesünk. Lehet, hogy nála teljesen máshogy tör ki a dackorszak, mint a többieknél. Ehhez ismerni kell a gyerekeinket. Például a figyelemzavaros gyermekekre nyilván nem lesz igaz az, hogy a 10 évesek már képesek 45 percig figyelni, ezért nem várhatom el tőle, hogy itthon két órát üljön és csinálja a házi feladatát.
5. A büntetés jogos mértékű legyen
Elköveti a disznóságot a gyerek, ami után persze jön a büntetés. Ez eddig rendben is van, de arra figyelnünk kell, hogy ugyanolyan mértékű legyen az a büntetés, mint a bűn. Ha nem csinálta meg a házi feladatot és hiányt kapott az iskolában, akkor nem vonhat ez maga után egy olyan nagyságrendű büntetést, mint hogy két hétig szobafogságot kap. Vagy ha a kis ovisunk eltöri egy játékát, akkor ne olyannal büntessük, mint például hogy nem kaphat szülinapjára ajándékot. Az én gyerekkoromban erre nem figyeltek a szüleim és simán kaptam olyan apróságért, mint egy egyes matekból, olyan büntetést, amivel egy évre eltiltottak valamitől, amit szerettem. Ezért erre kínosan ügyelek, hogy ha büntetni kell valamiért, akkor az jogos mértékű legyen.
Nem lehetetlen, hogy ne ismételjük a szüleink hibáit, de nem is egy fáklyás menet. Az biztos, hogy nem elég hozzá csak fogadkozni, hogy “én soha nem leszek olyan, mint az anyám”, mert tudat alatt működnek a minták, amiket tőlük kaptunk. De ha eléggé elszántak vagyunk, akkor meg tudunk küzdeni az előttünk lebegő rossz példákkal. Reméljük, hogy addig is, amíg sikeresen legyőzzük mindet, nem hagyja el túl sokszor a szánkat, hogy “mert én azt mondtam”.
