Régi igazság, hogy az ember a családját nem választhatja meg, és csak nagyon ritkán szempont egy szerelemnél az is, hogy milyen az anyós-, apósjelölt. Pedig nagyon megkönnyíthetik vagy megnehezíthetik egy pár életét a szülők, hiszen velük is folyamatosan kapcsolatban kell lenni, és ők lesznek a gyerekeink nagyszülei.
“Mindig nagyon szerettem a férjem szüleit, mert egész életünkben csak szerettek és segítettek minket. Ebben biztosan az is szerepet játszik, hogy az én szüleim elváltak, az anyukám pedig enyhén szólva sem volt mintaanya. Igazából sem én, sem az unokái nem érdekelték soha, csak akkor voltam érdekes számára, ha valami kellett. Amikor már mindkét gyerekem megszületett, akkor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy kertes házat veszünk, és az apósomék megkérdezték, hogy nem lenne-e kedvünk velük összeköltözni. Igazából nem is gondolkodtam a dolgon sokat, részemről azonnal rendben volt a dolog, mert éreztem, hogy szeretnek minket és jó lesz ez nekünk így. Közel húsz éve élünk egy olyan ikerházban, ahol csak a bejárati kapu közös, és egy fedett télikertből nyílik mindkettőnk bejárata. A kert is el van választva egymástól, nem lógunk örökké a másik szájában.
Nyaralni is voltunk már többször is együtt, de ez egyáltalán nem kötelező, sőt, az ottani programokat sem kellett mindig közösen eltölteni, semmilyen kényszer nem volt. Szeretem őket, sokkal jobban, mint a saját anyámat, és, ha ápolni, gondozni kell majd bármelyiküket, akkor én azt szívesen megteszem. A gyerekekkel is sokat foglalkoznak, de soha nem szóltak bele az életünkbe, nem dirigáltak, és nem követelőztek. Igazából nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy nemcsak a férjemet kaptam meg a házasságunkkal, hanem a szüleit is. Lassan 80 évesek lesznek, gyakran áthívom őket ebédre, hogy az anyósomnak ne kelljen főznie, de ugyanezt ő is megteszi. Néha elmegyek vele csak úgy vásárolni vagy sétálni, mert apósom ezeket a programokat nehezen viseli, én szívesen teszem. Tudom, hogy tündérmesébe illő ez a sztori, de tényleg jól megvagyunk.”
Eszter szerencsés, de nem mindenki járt ilyen jól az ajándék családjával. Liza például egy valóságos sárkányt kapott anyósként, akire semmi hatással sincs a saját férje sem, vagyis Liza apósa.
“Állandóan azzal piszkál, hogy mit és hogyan kellene csinálnom, mindig megmondja a tutit, és állandóan kioktat engem a jó házasságról. Mondja mindezt úgy, hogy állandóan üvöltözik a saját férjével, már nem szívesen mennek hozzá éppen ezért a saját unokái sem. Szerintem az anyósom egy nagyon boldogtalan ember, aki mindenkin el akarja verni a saját elrontott életét. Csak közben azt is tönkreteszi, ami jó lenne, vagy lehetne. Néha nagyon megsajnálom, például, amikor sírva felhív, hogy beteg, és nem törődik vele senki. Ez tényleg szomorú, és igyekszem ilyenkor jobban odafigyelni rá, de utána ezzel visszaél, és többször jelenik meg váratlanul nálunk, mint előtte. A saját unokáit is terrorizálja, és olyan dolgokkal tömi a fejüket, amire szerintem nincs bocsánat: állandóan szidja előttük a nagyapjukat, aztán porondra kerülök én, de végül még a saját egy szem fiát sem kíméli. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék, mert néha sajnálom ugyan, de egyre jobban utálom mindezért…”
A legritkább típus: a semleges anyós-após. Akik nem szólnak bele semmibe, de nem is segítnek. Persze, az is lehet, hogy sokkal többen vannak, mint gondolnánk…
“Az első perctől nagyon kedveltem az apósomat és az anyósomat. Főleg az apósommal tudtam jókat beszélgetni, van humora, jó fej, fiatalos, élénk. Anyósomat is szerettem, soha nem szólt rám egy rossz szót sem, persze, a hátam mögött megtehette, de én erről nem tudok. Vele soha nem tudtam olyan természetesen beszélgetni, mint apósommal, mert annyira távol állt tőlem az ő habitusa, az életvitele… Nekem fontos a munkám, az anyám is egész életemben dolgozott, és mindig azt mondta, hogy soha ne függjek anyagilag senkitől, erre nagyon vigyázzak. A gyerekeim pedig a legeslegelsők, értük bármit megtennék, és közben igyekszem nem elkényeztetni őket. Anyósom soha nem dolgozott, még üzletbe sem járt, gyakorlatilag a lakásuk falai között élte le az életét. Mindkét gyerekét szerette, tisztességesen nevelte is, de mindig szomorú volt, hogy nincs saját élete, éppen ezért saját történetei sem voltak, csak a gyerekkorából, és állandóan azokat mesélte.
Minden családi ebéden ezt tette, és ez borzasztó volt, a gyerekek is látványosan unták egy idő után. Azt is furcsállottam, hogy soha nem vigyázott egyetlen percet sem a gyerekeimre, nem jött hozzánk, csak akkor, ha családi esemény volt, és én főztem, vártam, hívtam őket. Nem akart nagymama lenni, pedig tudom, hogy szerette az unokáit, és büszke volt rájuk. Apósom pedig jött, ha hívtam, szívesen segített, játszott a gyerekekkel, elvitte őket ide-oda, és mindig azt mondta, hogy imádja, hogy én vagyok a menye, mert szerinte én vagyok az egyetlen normális ember a családjában, akivel lehet dumálni és röhögcsélni.
Egyszer, ezt sosem fogom elfelejteni, megkértem az anyósomat, hogy a férjem had menjen ki hozzájuk egy napra a gyerekekkel, mert nekem dolgom van, és ez milyen klassz program lehetne. Sírógörcsöt kapott, hogy akkor neki főznie kell, pedig azt mondtam, hogy egy túrós tészta is megteszi, vacsorára pedig itthon lesznek. Sose értettem meg a reakcióját, szerintem más nagyi örült volna a helyében. Ő gyakran kért tőlem dolgokat, hogy intézzem el neki, és soha nem jutott még csak eszembe sem, hogy visszautasítsam.”
És vannak a mindenbe beleszóló anyósok, apósok. Akik csak jót akarnak, és ezt a zászlót lobogtatva igyekeznek eltiporni minden más véleményt, döntést, embert.
“Az anyósomék a szomszédban laknak, és nagyon sokat segítenek a gyerekekkel, vagy bármi mással kapcsolatban is nekünk. Nagyon rendes emberek, akikre lehet számítani, de az kibírhatatlan, hogy mindenbe beleszólnak, és állandóan megmondják a feleségemnek, hogy mit és hogyan csináljon. Ő nem mindig hallgat rájuk, de ha nem teszi, akkor iszonyú terror indul, és a feleségem rendszerint sírva fakad, ilyenkor nagyon sajnálom őt. Sosem tudom eldönteni, hogy utálom vagy szeretem az anyósomékat, de abban biztos vagyok, hogy az állandó erőszakosságuk nem tesz jót a kapcsolatunknak. Engem nem tudom, hogy szeretnek-e, szerintem csak azért igyekeznek elfogadni, mert a lányuk szeret. Sokszor hallom vissza a gyerekektől, hogy rosszakat mondanak rám, és ez nagyon bánt. Ráadásul azzal is tisztában vagyok, hogy már nem fognak megváltozni, mert ahhoz túlságosan öregek…”
