Az még nagyobb rémálom, amikor csak otthon adja ezt elő, mert amúgy a bölcsiben, oviban megeszik mindent, amit elé raknak. Ilyenkor az anya persze azt gondolja, hogy direkt kiszúrásból válogatós a gyerek, biztos hatalmi harcot vív éppen. Gyakran ahhoz a megoldáshoz fordulnak a szülők, hogy ráerőltetik az ételeket a gyerekekre, elhangoznak azok a mondatok, hogy “addig nem állsz fel az asztaltól, amíg meg nem eszed” és hogy “ha nem eszel, nem kapsz vacsora után édességet”.
A családi étkezések egy nagy csatatérre emlékeztetnek, ahol minden akörül forog, mit eszik és mit nem eszik a gyerek, mindenki ideges, a szülők aggódnak, a gyerekek pedig szorongani kezdenek.
Csilláéknál már felnőtt, 20 éves a gyerek, aki 4 éves korában csak fehér színű ételeket volt hajlandó enni, majd ezt kiterjesztette nagyjából ötféle ételre, és végül nem is nőtte ki a válogatósságot: “A helyzet 4 éves kora óta nem változott, alig van pár kaja, amit megeszik, pedig már 20 éves. Amikor a dokinéninek mondtam, hogy csak ötféle ételt eszik meg, azt mondta, hogy akkor azt az ötfélét kell főzni. Örültem neki, mert nem akartam erőltetni az evést (máig élénken emlékszem, amikor az oviban belém erőltették a paradicsomos káposztát, én meg szépen visszahánytam a tányérba és azóta sem bírom megenni). Igazából a környezetem idegesített vele, hogy miért hagyom, hogy válogasson.
Meg az oviban volt rossz, amikor azzal fogadott az óvónéni, hogy aznap egy falatot sem evett a gyerek. Egyébként nem voltak a helyzet magaslatán az óvodában, mesélte a lányom, hogy egyszer a dadus lenyomta a gombalevest a torkán. Csak rántott húst, tejbegrízt, sült krumplit, gulyáslevest (a húson és sárgarépán kívül minden kipiszkálva belőle) és zsíroskenyeret evett lilahagymával. Ja, és borsófőzeléket, de csak ha fehér volt. A legnagyobb probléma az, hogy sokszor fogalma sincs, hogy egy-egy kajának milyen íze van, mert nem hajlandó megkóstolni sem.”
Tilos a kényszerítés, erőltetés
Az evés erőltetéséről mások is beszámoltak a saját gyerekkori élményeik alapján, Zsuzsi így mesélt erről: “Alsóban belém erőltették a tejet, kakaót, tejeskávét, pedig nagyon nem kívántam és tiltakoztam. Rémlik valami hányás is. Végül a szüleim beírták az üzenőmbe, hogy nem kell tejterméket innom, ha nem kívánom. Gondolom, ez a néhány eset nem tett jót, mert azóta sem iszom sem tejet, sem kakaót.”
Orsi maga is válogatós volt gyerekként, például a tej fölét a nagyinak kellett leszűrnie a kicsi lyukú teaszűrőn ahhoz, hogy egyáltalán a közelébe menjen. Később aztán átélte ugyanezt a gyerekei mellett: “Anyu mindig mondta, amikor valamire fanyalogtam, hogy majd visszakapom a gyerekeimtől. Hát, bejött. Például, ha nálunk zöldbab volt az ebéd, akkor mindig kellett zöldborsót főzni, mert a legidősebb fiam nem szereti a zöldbabot. Ha répafőzelék/finomfőzelék/tökfőzelék/salátafőzelék volt, akkor kellett mellé más, mert azokat a férjemen meg a nagy fiaimon kívül senki nem eszi. Ellenben ha lecsót főzök, azt csak én eszem, meg a kicsik ímmel-ámmal. De a brokkolival, kelbimbóval és társaikkal bármikor asztalhoz tudom csalogatni az egész családot, bármit is csinálok belőlük.
A nagyok nem annyira válogatósak, de a legkisebb, az minden szakácsok réme. Mindenféle korszaka volt, többé-kevésbé lehetett változatosan etetni, mert nem csak a rántott húst eszi (mint az anyja anno), de egész kicsi kora óta hadilábon áll a magokkal. És a magokba a zöldfűszereket is bele kell érteni. Valamikor középső csoportban rávették egyszer az óvónők, hogy kóstolja meg a mandulát, és azóta azt megeszi. Ugyanígy az óvónők meggyőzték a szezámmagról is, meg a zöldfűszereket megértette, hogy nem magok, de máskülönben nálunk magos, korpás reformkaják nem jönnek szóba, max. ha van hagyományos fehér is, hogy egyen valamit a gyerek. Egyébként ez alapszabály, hogy mindent meg kell kóstolnia, amit feltálalok, legfeljebb nem kell megennie, ha nem ízlik. 11 éves koráig nem ette a karácsonyi mákos gubát sem, mert nem szereti, de abban az évben megkóstolás után azt mondta: na jó, tényleg finom, ízlik! De akkor sem eszek! – Viszont azóta mégis megeszi.”
A megoldás a jó hangulatú közös étkezésekben rejlik
Orsi és Csilla is ügyesen kezelte, hogy nem erőltette az ételeket a gyerekre. A kóstoláshoz viszont érdemes ragaszkodni, mert ugye azt nem lehet elutasítani élből, amit nem is ismer a gyerek. Gutai Katalin gyermekpszichológus szerint is az egyik legjobb megoldás, ha egyezkedünk a gyerekkel és erőltetés helyett inkább pozitív légkört teremtünk az étkezések körül, és rávesszük az új ízek megkóstolására.
Ha nagyon korlátozó a szülők magatartása, mindig azt kell enni, mindig annyit, amit és amennyit a szülő mond, akkor túlságosan középpontba kerül, hogy mit eszik a gyerek, ami akár a kreativitás rovására is mehet. A gyerekek, akik erősen korlátozva vannak például egy kísérleti helyzetben, amikor választhatnak a színes ceruzák és a nasik között, az ételt fogják választani, nem is veszik észre, hogy más is van a szobában. Azok a gyerekek viszont, akiket nem korlátoznak, elkezdenek játszani, időnként esznek egy kis csokit, de nem azzal vannak elfoglalva kizárólag.
Amikor küzdünk az evés miatt a gyerekkel, akkor a fókusz eltolódik, és könnyen értelmezheti úgy, hogy akkor kapja a legtöbb figyelmet, ha visszautasítja az ételt. Jó megoldás lehet erre a problémára, ha az étkezések élvezetesek. Ha a szülő jóízűen eszi azt az ételt, megosztja örömmel és közben van egy jó hangulatú vacsora, akkor a gyerek is nagyobb kedvvel fogja megkóstolni az ételt. Míg ha arról szól az étkezés, hogy “márpedig megeszed és miért nem eszel”, akkor annál jobban ellenáll majd a gyerek. A szülőktől tanulja el, hogy az evés élvezeti forrás is.
Ha mégis elutasít valamit a gyerek, akkor hagyjuk rá, mert ez autonómia kérdés is, hogy dönthet, mit szeret és mit nem, ahogy felnőttként is eldönthetjük, mit szeretünk enni és mit nem. Ha a szülő elismeri és elfogadja, hogy vannak ételek, amiket nem szeret a gyerek, akkor könnyebb lesz más ételekre rábeszélni, hogy kóstolja meg. Erőltetni ételt szinte tilos, az a legrosszabb. A mennyiséget és az ételfajtákat is tilos kényszeríteni. Nem baj, ha néha túleszi magát egy bizonyos ételből, így megtanulja a saját határait, hogy hogyan tartson mértéket. Minél inkább korlátozunk számára egy-egy ételt, annál inkább akarja majd enni.
A pszichológus szerint természetes, ha bizonyos életkorban válogatós a gyerekünk, egészen az ovis kor végéig nem kell aggódnunk, ha nem hajlandó bizonyos ételeket megenni.
Összefügg az ételhez való viszonya a külvilágba vetett bizalmával is, ha nem érzi biztonságosnak a környezetét, akkor a kívülről jövő ingerekre, így az ételekre is bizalmatlanul tekint majd. Ezért ne csodálkozzunk, ha nagy változások idején elutasítóbbá válik az ételekkel szemben. Afölött van hatalma, hogy mit eszik, ezért ha úgy érzi, nincs hatása a körülötte zajló dolgokra, magára kényszerítve érez helyzeteket, akkor könnyen lehet erre az a reakciója, hogy nem hajlandó bizonyos ételeket megenni. Ha viszont ez a válogatós állapot még iskolás korában is folytatódik, akkor már érdemes szakemberhez fordulni, hogy ne legyen belőle evészavar, amivel felnőttként már nehezebb megküzdeni.
A pszichológus még elmondta, gyakran az is a probléma, hogy nem hagyjuk, hogy igazán megéhezzenek a gyerekeink. Mindig van valami kis nasi, keksz, ropi a kezük ügyében, még a játszótéren, rohangálás közben is folyamatosan esznek a gyerekek, ezért aztán nem is csoda, ha vacsorázni már nem akarnak. Ennek egyértelműen az a megoldása, hogy csökkentsük a mellékes rágcsálnivalók mennyiségét és az étkezéshez éhesen üljön le a gyerek, mert akkor sokkal nyitottabb lesz az új ízekre is. A kényszerítést, erőltetést mindenesetre ki kell iktatnunk a szülői eszköztárból és inkább visszatérni a közös, családi étkezésekhez, amikor a fókusz nem azon van, hogy mennyit és mit eszik a gyerek, hanem azon, hogy jól érezzük magunkat együtt az asztalnál.
