Azon a karácsonyon se családi vacsora, se többi ajándék nem létezett a fa alól: aznap este három órán keresztül tologatta, nézegette, el sem engedte Mimó a narancssárga kukásautót. Sokáig azzal aludt, egy percre sem váltak meg egymástól. Innentől kezdve ez a 30 centis jármű főszereplője volt minden napunk 24 órájának: fakockákból garázst építettünk neki, dugót varázsoltunk köré a többi kisautóból, elalvás előtt külön meséket szőttem róla, szemeteket gyártottam a belsejébe, amit Mimó lelkesen szállított egyik pontból a másikba. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott: zokon vette, ha nővére vagy ikertestvére akár csak szemet vetett rá. A 30 centis, narancssárga kukásautó szent és sérthetetlen volt.
Aztán jött egy másik szerelem: mindennap akár többször is, legalább 3-4 megállóra fel kellett szállnunk a közeli trolira. Csipivel és Nulival hármasban, fejet hajtva a férfiakarat előtt, hónapokig róttuk a köröket a Városliget környékén az üres vagy épp tömött járatokon. Utazásaink alatt Mimó szája szélén elégedett mosoly csücsült, s olykor behunyt szemmel sóhajtozott, átadva magát a teljes áhítatnak. Hétvégente extra programnak számított, ha az apukája elvitte buszozni, ha felszálltak a négyes-hatosra, vagy családilag ellátogattunk a szentendrei közlekedési múzeumba. Ha a tűzoltók és a mentők szirénázva suhantak el mellettünk, Mimó ujjongott, de a csodálatos munkagépek, a sárgán rikító taxik vagy a kedvesen pöfögő Trabantok is hatalmas boldogságot jelentettek.
Tavasszal vettem a járművekről egy könyvet, amit aztán naponta ezerszer is alaposan elolvasott (és a mai napig rengeteget nézegetjük). Innentől fogva kijavított, ha a buldózerre markolót mondtam, felismerte a betonpumpás autódarut és az emelőkaros konténerszállítót, tudta, mi a különbség a terepjáró és a pickup között. Hirtelen rengeteg autónk lett. Kicsi, nagy, filléres, drága, márkás, gagyi, használt, vadiúj. Mindenféle. Akárhova mentünk, a táskámat rogyásig telegyömöszölte ezekkel a játékokkal, gyűjteményét egytől egyig számontartotta. Ha nővéreivel játszott, akkor biztosan ő volt a póni- és sellőszállító kisiparos vagy a Barbie ruha kisáru-fuvarozó. Gyakorlatilag tökmindegy volt, mi történik körülötte, őt hagyja mindenki békében az autóival.
Alex
Alex, a labdazsonglőr
Hamar találtam olyan anyukát, akinek gyerkőce hasonlóan szeret birtokolni bizonyos tárgyakat, mint az én fiam. Azért az mindig jól tud esni, ha tudjuk: nem vagyunk egyedül! A csaknem hároméves Alex édesanyja, Stella szintén nagyon bírja kisfia kissé különös hóbortját. Bár nem tagadja, olykor neki is okoz kellemetlen perceket ez a szenvedély.
– Nagyon aranyosnak találom a labdáival, csak amikor 20 darabot bepakol a táskámba, és mindet el kell vinni a játszótérre, az néha idegesítő tud lenni. Főleg, hogy ő sem adja oda senkinek, esetleg nekem és az apukájának, de más gyereket a közelükbe sem enged. Körülbelül fél éve kezdődött nála a labdaszenvedély, és már legalább 50 darabbal büszkélkedhetünk. Vannak kedvencei, és ha azok elgurulnak valamerre, akkor bizony a család apraja-nagyja szorgos keresésbe kezd. Mert ha Alex kitalálja, hogy neki pont a kiwis labda hiányzik a legjobban, képes addig sírni, amíg meg nem lesz. Nem bánom, majd kinövi. Gondolom, az érettségire már nem viszi magával az egész gyűjteményét!
Ez volt a múlt. És ez a jelen is. Órákig el tudnám nézni, ahogy Mimó egymás után rakosgatja a kocsikat, az otthonunk minden négyzetcentiméterét bejárja iskolabuszával, vagy akkurátusan, a lehető legnagyobb precizitással és hozzáértéssel figyelgeti járgányait. Merthogy általában több órán keresztül képes játszani velük. Sosem zavart a szenvedélye, sőt, mindig is nagyon szerettem, ahogyan szereti ezeket a játékokat. Főleg az apukája örül a véletlen egybeesésnek, ugyanis férjem a mai napig azt játssza, amikor autóban ül, hogy egy Ikarus 260-as buszt vezet. Persze csakis a harmonikaajtós változatot.
Most, hogy a nyarat egy vidéki faluban töltöm a gyerekekkel, kénytelen vagyok néha távolsági buszozni, nehogy Mimónak hosszabb ideig kelljen nélkülöznie a tömegközlekedést. Itt a hétből két nap igazán a szívéhez nőtt. Ugyanis hétfőn szállítják el a szemetet, és pénteken gurul erre a fagyis kocsi. Már jó előre kiköltözünk a ház elé, és együtt várjuk, hogy feltűnjenek az utcánkban, majd addig nézzük őket, amíg balra kanyarodnak a távolban. És ilyenkor a fiam arca… Leírhatatlan.
A kukásautóval megérkezett az irigység is
De van ennek egy kevésbé szimpatikus oldala is: Mimó csak azért szeret átmenni vele egykorú unokatestvéréhez, mert neki is rengeteg autója van. Illetve volt. Mert minden egyes látogatáskor el kell hoznunk néhány darabot, különben az én fiam éktelen haragra gerjed, és olyan keserves sírásban tör ki, amit a szomszéd faluban is hallani. Kende kedvesen kölcsönadja valamennyi játékát, az anyukája pedig nem győzi visszalopkodni tőlünk, ha ők jönnek hozzánk vendégségbe. Volt, hogy ilyenkor Mimó a kedvenc autóit a párnája alá rejtette, vagy gyorsan teletömködte a zsebeit, felnyalábolta azokat, amikkel éppen játszott, nehogy Kende véletlenül kedvet kapjon akár egyhez is.
Az én fiam az 1268 darabos járműflottájából egyetlenegyet sem ad kölcsön, se kedvesen, se gorombán, se egy percre, se több napra. Nálunk Kende maximum rózsaszín hajú Barbie-kkal és csillámpónikkal játszhat. Megkönnyeztem a pillanatot, amikor Mimó önszántából (nyilván a többi autót mentve) egyszer mégis mosolyogva odaadta unokatestvérének a citromsárga kukásautót úgy, ahogy az a jószívű nagykönyvben meg van írva. Persze, mert kisfiam kedvence a narancssárga színű. Úgy ragaszkodik minden egyes darabhoz, mintha az élete múlna rajta, és szerintem direkt kifejlesztett egy igazán fülsüketítő, sikítós sírást arra az esetre, ha mégis meg kell válnia valamelyiktől. Bármi mást szívesen odaad bárkinek, de a járgányaiból nem enged. Ha nagyon őszinte akarok lenni, azt mondanám:
tökre irigy.
De mit mond a pszichológus?
Sokszor elgondolkodtam már azon, vajon normális ez a ragaszkodás? Tudom, hogy ez életkori sajátosság, de biztos, hogy kinövi ezt a rajongását, vagy már most kezdjek el protekció után kutatni a BKK-nál és az FKF Zrt.-nél? Mimó és Nuli szeptemberben kezdik a bölcsődét, és az első nagy elszakadáson kívül az a legnagyobb félelmem, hogy kisfiam reggeltől délutánig zokog majd egy sarokban, amiért ott nem minden dömper és kamion az övé. Miben tudok neki segíteni, hogyan kezeljem járgányirigy dühöngéseit? Kíváncsi voltam, mi ilyenkor a teendő, és bevallom, egy kis biztatás sem ártott, ezért megkerestem Deliága Éva gyermekpszichológust:
– A különböző tárgyakhoz való ragaszkodás ebben a korban teljesen normális. A stabil énkép még kialakulóban van, ez az erős birtoklási vágy egészséges velejárója a személyiségfejlődésnek. A legintenzívebb 3-4-5 éves korban, majd ezek után csökken ez a fajta ragaszkodás. Sokan összekeverik az irigységgel, pedig ilyenkor semmi esetre sem beszélhetünk erről! A gyerekek énjük kiterjesztett részeként gondolnak ezekre a kis játékokra, amelyeket úgy is hívunk, hogy “átmeneti tárgyak”. Hasonlóak ezek, mint az alvós állatkák, rongyik, amiket mindenhova magukkal visznek, amik segítenek nekik a megnyugvásban, bölcsődei beszoktatásban, elalvásban.
Néha igen kínos, amikor mindenki másnak a gyereke jószívű és kedves, az én kicsi fiam pedig legörbülő szájjal, határozottan kijelenti, hogy “nem”, amikor valaki kölcsönkérné az autóit. Még dobbant is a lábával. Mit tehetek ezekben az esetekben én?
– Szülőként ezt igen nehéz kezelni, de az a legfontosabb, hogy mindig képviseljük a gyerekünk érdekeit. Nem feltétlenül kell kölcsönadni a kedvenc kisautót, ha azt nem akarja, esetleg ajánljunk fel egy másikat helyette. De felnőttként a példamutatás is elengedhetetlen, vagyis ne tépjünk ki semmit a gyerek kezéből, ne dorgáljuk meg, ha nem adja oda valamelyik játékát, alkalmazzuk és tanítsuk meg a “kérem”, “köszönöm” szavakat, amiket a későbbiekben magától is mond majd. Ez a szocializációs folyamat nagyon fontos része. A 2–4 éves gyerekek még maguk is tanulják a különböző szabályokat, s többségük mereven ragaszkodik hozzá. Az egy méterszer másfél méteres elefántot sem lehet magunkkal vinni minden egyes bevásárlásnál. Ilyen esetekben magát a környezetet kell kicsit átalakítanunk, ha már az intuitív trükkök és praktikák sem használnak. Mert nem mindenkinél hatásos például a figyelemelterelés.
Mennyi marad meg ebből a szenvedélyéből felnőttkorára? Elképzelhető, hogy több évtized múlva is imádni fogja a különböző járműveket, vagy nagykorúként már csak nyomok maradnak ebből a ragaszkodásból?
– Az a tapasztalatom, hogy az a gyerek, aki mereven ragaszkodik bizonyos szabályokhoz, tárgyakhoz, az általában az élet más területein rugalmatlanabb a társainál. Ők talán nehezen viselik akár a legkisebb változást is, mint például, hogy eddig zöld bögréből kapták reggel a kakaót, mától már kékből ihatják. Ezen természetesen lehet segíteni, de alapjában véve ez egy személyiségtípus. Felnőttkorban enyhébben ugyan, de ezek a karakterjegyek legtöbbjüknél megmaradnak, bár akkor már társulnak egyfajta tudatossággal is.
Azt hiszem, akkor nincs más dolgom, mint továbbra is együtt suhanni kisfiammal mindenen, aminek kereke van. Persze csak ennek a páratlan és szokatlan KRESZ-nek megfelelően, szigorúan betartva a hatályos sebességkorlátozást.
