1966-ban egy anya a második gyermekével volt várandós. Bár szerette volna megtartani a gyereket, és minden bevetett, hogy az apát is meggyőzze, végül mégis aláírta az örökbe adó papírokat. Nem sokkal később a gyermek, akit annyira várt, már az új, örökbe fogadó anyja felé tartott, aki jobb életet kínált neki.
Ez a gyermek egy lány volt, én voltam, és nem lett jobb életem.
Persze a kívülállók szemében minden nagyszerűnek látszott. Család, nagy ház a tó mellett és szülinapi partik nekem. Az örökbe fogadó szüleimnek remek állásuk volt, megbecsült tagjai a társadalomnak. Volt egy szintén örökbe fogadott öcsém, ő volt a kedvenc. Sajnos nem tudtam eléggé beilleszkedni ebbe az ideális családba, mindig kívülálló voltam, vártam, kerestem a pillanatot, amikor valaki észreveszi, ki vagyok igazán vagy hogy egyáltalán létezem.
Szerettem volna, ha számítok valakinek. Még most is szeretném. A később elhunyt öcsém árnyékában éltem. Sosem voltam elég jó, és nem tudtam az elvárásaiknak megfelelni. Az egész gyerekkorom azzal telt, hogy vágytam arra, hogy szeressenek. És amikor ez nem történt meg, levontam a téves következtetést, hogy nem vagyok szerethető.
Ez egy levél az igazi anyámnak, neked, biológiai anyám.
Sokáig tűnődtem, hogy mit tettem, amiért eldobtál magadtól, amiért egy olyan családba küldtél, ahol nem szerettek. Történeteket találtam ki rólad. Elképzeltem, hogy nézel ki, majd amikor a saját gyerekem kérdezett rá, hogy kire hasonlít, akkor nem tudtam válaszolni. Már nemcsak az én kíváncsiságomról volt szó, hanem a gyerekeim gyökereiről. Ezért felhívtam az örökbefogadó ügynökséget, hogy kiderítsem, tudnék-e veled találkozni.
Megkérdezték tőled, de visszautasítottad a lehetőséget. Azt mondtad nekik, hogy nem akarod feltépni a régi sebeket, túl fájdalmas lenne. Túl fájdalmas? Úgy érted, annál is fájdalmasabb, mint amikor egy idegen azt mondta a fülembe, hogy a saját anyám újra elutasított? Belegondoltál egyáltalán egy másodperc erejéig, hogy ez nekem milyen fájdalmat okoz? Hogy milyen érzés, amikor a biológiai anyám másodszor is eldob magától? Elgondolkodtál azon valaha, hogy az örökbe adásom milyen volt nekem? Nem.
Sem akkor, sem most nem gondolkodtál. Köszönöm, hogy minden csak rólad szól. Már megint.
Megijedtél, hogy talán nem vagyok olyan, amilyennek elképzeltél? Hogy lehet, hogy a rég elvesztett lányod drogos és rád akaszkodik majd? Az persze eszedbe sem jutott, hogy ez lehetett volna egy új kezdet számunkra. Már lemondtál rólam egyszer, most kaphattál volna egy második esélyt, de nemet mondtál, mert csak magadra gondolsz. Összetörhetted volna ezzel a szívem. Megerősíthetted volna bennem újra azt, amit egész életemben éreztem: haszontalan vagyok, és nem számítok semmit.
Nos, örömmel jelentem, hogy nem ez történt. Olyan sikereket értem el az életemben, amikről sosem hittem volna, hogy lehetségesek. A kívülállók szemében ép és sértetlen vagyok. Csak én tudom belül, hogy nem így van, de úgy döntöttem, hogy a tapasztalataimat arra használom, hogy segítsek másoknak, hogy ne legyenek áldozatok, mint én voltam.
Szeretném, ha tudnád, hogy bele tudom élni magam a helyzetedbe, van 3 saját gyermekem (az unokáid), és soha nem mondanék le róluk. Elképzelhetetlen, hogy ne tudjak róluk semmit, ne ismerjem a személyiségüket, ne tudjam, hogy vannak, hogy néznek ki, mit szeretnek és mit nem, hogyan látják a világot, és egyáltalán: jó életük van-e. Meghallgatja és megérti-e őket valaki? Követik-e az útjukat, és támogatja-e őket valaki abban, hogy elérjék a céljaikat? El tudom képzelni, milyen fájdalmas lehetett neked, de tudd, hogy mindkettőnk szíve megszakadt. Úgyhogy csak annyit írnék a nőnek, aki összetörte a szívemet: nem minden rólad szól.
