Hiszel abban, hogy minden emberben van jóság?
Úgy gondolom, csalódást csak az tud okozni, akihez kötődünk érzelmileg. De hiszek benne, hogy még a legszörnyűbb háborús helyzeteket is meg lehet oldani egy fehér asztalnál. Ha megismered az ellenségedet, utána már nem tudsz rá haragudni… Minden ember képes arra, hogy jó legyen. Ha megnézem a kisfiamat, képtelenségnek tartom, hogy ő egyszer megátalkodott sorozatgyilkossá váljon – valószínűleg, aki az lett, az sem gondolta volna gyerekkorában, hogy így végzi, és biztosan benne is volt jóság. Kell, hogy legyen egy jó oldala mindenkinek.
Ha valakiben hiszel, és nagyot csalódsz, tudsz tiszta lappal indítani, vagy a tüske örökre benned marad?
„Genetikailag” kaptam egyfajta pozitív hozzáállást: mindig tudok újra hinni. Nem tudott annyiszor elkaszálni az élet, hogy ne adjak új esélyt egy embernek. Nagyon sok kapcsolatomat értelmeztem újra egy-egy vita után. Kevés az élet ahhoz, hogy a haragnak éljünk. Igaz, sokkal megbocsátóbb vagyok a saját dolgaimmal kapcsolatban, mint ha a gyerekeimet bántják – aki így tesz, azzal nem tudok elnéző lenni. Nincs haragosom az életben: sokszor kérdezték egy-egy műsor kapcsán, hogy: tényleg leülsz mellé? Miért ne ülnék? Bennem ilyen szinten nincsenek szálkák… Mindig vannak konfliktusok, de mindent rendben lehet hozni, ha mindkét fél hajlandó rá.
Kik azok, akikre akár a környezetedben, akár globálisan véve felnézel?
Tudod, akik sokat tesznek másokért és szívből teszik, azok nem posztolják. Én is segítek, ahol tudok, de nem hívok fel mindenkit, hogy ezt, meg ezt tettem… Pásztor Anna szólt pár hónappal ezelőtt, hogy egy borsodi családnak visznek minden évben ajándékokat, saját kocsival lemennek hozzájuk, és amit összegyűjtöttek, odaadják. Felnézek azokra, akik rászánnak akár csak egy órát a saját idejükből, és segítenek.
Ezzel kapcsolatban azért megoszlik az emberek véleménye… Foglalkozol a negatív kommentekkel?
Néha kell a nyilvánosság, hogy felhívjuk a figyelmet a segítségre, de ez főleg a mi esetünkben nehéz kérdés. Az emberek fele azt kérdi, hogy ha segítünk, miért nem csendben csináljuk. Ami jogos, én is ennek a híve vagyok, de néha kell a figyelemfelkeltés, hogy minél több embert elérjen. Már megtanultam azt, hogy nem szabad a negatív emberekkel foglalkozni. Ha csak a közösségi oldalamat nézem, egy-egy károgó mindig akad, de ilyenkor rengetegen „ráugranak” az illetőre, és megvédenek. Ismeretlenül. Néha még mindig nem hiszem el, hogy ennyien szeretnek, pedig nem is tudják, milyen vagyok a képernyőn kívül. A figyelmesség figyelmességet szül. Még ha ez nagyon rózsaszínnek tűnik, akkor is így van. Van egy örök mottóm: ha mosolyogsz, a világ visszamosolyog rád.
Ki az, akire bármikor számíthatsz, és akitől mindig csak pozitív dolgokat kapsz?
Szerencsés ember vagyok, mert több olyan ember is van az életemben, akire felnézek, és aki mindig ott van mellettem – ez nagyon megható. Akkor vagyok bajban, amikor szervezek valami bulit, és mindenkit meg akarok hívni, akik jót tettek velem, hiszen nagyon sokan vannak. Akkor barát egy barát, ha nem számolja, hogy ki mennyit tett a másikért. Aki ad, az akkor adjon, ha nem kéri vissza, hiszen én sem várom el.
A legtöbb ember egy híresség életét csak kívülről látja, és sokszor nem látják be, hogy nem csak erről szól. Ugyanúgy vannak problémáid, mint mindenki másnak. Kivel osztod meg a mindennapi terheket?
Ha csak a szűk környezetemet nézem, ott van mellettem a kisfiam apukája, akivel tényleg tökéletes szimbiózisban élünk. Mindenben számíthatok rá, de szerencsére több ilyen ember is van az életemben. A dadus, aki vigyáz Marcira, amikor kell, már inkább nagymamapótló a családunk része. Ő az, aki ha nálunk van, mindig elküld aludni, pihenni, hogy kicsit levegye a vállamról a terhet. Érzem, hogy örömmel segít abban, hogy legyen egy kis énidőm. Ritkán fordul elő az emberek életében sajnos, hogy tényleg őszintén segítenek, csak azért, hogy a másikat boldoggá tegyék.
Mennyi ideig tartott megbízni a dadusban? Mégiscsak a fiadról van szó…
Ez hozzáállás kérdése: nyitott vagyok az új emberekre. Teljes mértékben megbízom benne, a legnagyobb kincsemet bízom rá. Hiszek benne, hogy ha kedves vagyok, akkor ugyanezt kapom vissza. Több barátommal és a családtagjaimmal is így vagyok.
Ha már barátok… Hogyan tanultad meg megkülönböztetni, hogy ki közelít a Liptai Claudiához, és ki az, aki őszintén téged szeretne megismerni?
Soha nem feltételeztem, hogy valaki érdekből közelít felém. Sokáig nem állt össze bennem a kép, hogy én ismert vagyok, és engem felismernek az utcán. Sokszor a barátaim mondták nekem, hogy higgyem el, ez meg ez az én hátamon akar felkapaszkodni. Szerencsére én ezt soha nem éreztem. Mára már megszoktam, hogy megnéznek, de – most lekopogom – csak pozitív visszajelzéseket kapok. A közértben a néni, a húspultban az eladó – rengeteg kedvességet kapok mindennap. Ha úgy adja a szituáció, szóba is elegyedek az emberekkel: főleg a gyerekekkel és a tinédzserekkel.
Miért?
Van egy álmom. Busszal járom az országot, és találkozom a helyi tinédzserekkel. Szerintem ez a korosztály nagyon elveszett, és sokszor nem tudják, mihez kezdjenek az életükkel. Én, a semmiből jőve, tapasztalatokkal a hátam mögött át szeretném adni nekik azt a sok dolgot, amit megtanultam. Nem feltétlenül a szerepléssel kapcsolatban, inkább az életre nevelném őket. Sok levelet kapok tőlük, hogy mennyire felnéznek rám, pedig korban távol állnak tőlem. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember ápolja a kapcsolatot a következő generációval is.
Ebben szerepet játszik, hogy van gyereked, vagy azelőtt is így voltál vele?
Mindig is nagyon tudtam együtt érezni, de mindig továbbléptem. Most megmarad, megütnek ezek a dolgok, nem feltétlenül a tinikkel kapcsolatban, de a kisebb gyerekekkel is. Az, hogy például van hajléktalanóvoda… szörnyű dolog. Az nem lehet, hogy egy gyerek azért ne tudjon kitörni, mert nincs miből. Hozzáteszem, sokat segít a küzdés, ha csak az én gyerekkoromat nézem. Tudtam, hogy mit nem akarok.
A lányod, Panka is tizenegy éves már. Neki is adsz tanácsokat?
Igen, de abban nincs köszönet (nevet). Nagyon érdekes, más tinédzserekkel ezerszer jobban megtalálom a közös hangot, és jobban is hallgatnak rám. Más mindig csodálkozik, ha azt mondom, nehéz vele, de szerintem ez mindenkinél így van – főleg ebben a korban nehéz kijönni a gyerekekkel. Hiszek abban, hogy ez csak egy hormonális sokk, és nemsokára megváltozik. Most kezdi el pedzegetni, hogy mi lesz majd később, és mondhatom, remek ötletei vannak, de ő sem tudja pontosan.
Szigorú vagy a gyereknevelésben?
Igen. Fontos egy gyereknek, hogy legyen rendszer a napjaiban. Hogy tudja, a nap mely szakában mi történik. Ez biztonságot ad; nem csak nőnek, mint a dudva. Szeretem a szabályokat, szeretem, ha minden rendben van. Ilyen vagyok, és ez már nem is fog változni.
