„Bocs, de…” – ezer meg ezer mondatot kezdtem már így, és kezdek ma is, ha nem figyelek magamra oda eléggé, és hagyom, hogy a szorongás egy óvatlan pillanatban megint kitépje a kezemből az irányítást. Ilyenkor visszasüllyedek abba a gyűlöletes állapotba, melyben a testem fölött átveszi az uralmat a bénultság, mintha le lennék láncolva, az elmém pedig belesiklik egy ködös, mély kerékvágásba, ahonnan kétségbeesetten próbálom kirángatni, de nem megy. Sajnálom. Pedig abba kellene már hagynom az állandó bocsánatkérést. Nem akarom hagyni, hogy a szorongásom beszéljen helyettem. Éppen ezen kattogtam a minap, mert ismét éreztem, hogy a démonaim próbálnak becserkészni, de ezúttal én voltam az erősebb. Aztán megakadt a szemem a most következő fiatal anyuka sorain.
A képen egy csinos, boldognak tűnő nő mosolyog a karján ülő tündéri, manóarcú kislányra. Egy idilli pillanat anya és lánya életéből – gondolhatnánk. Pedig ami a felszín alatt rejlik, az minden, csak nem idill.
„A facebookos emlékeim között tűnt fel ma ez a fotó. Akkor készült, amikor a kislányom egyéves lett. Mire gondolsz, amikor erre a képre nézel? Egy boldog anyuka élvezi a nyaralást a kislányával – ilyesmire, igaz? A barátaim is pont ezt gondolták, amikor olyanokat kommentelteket, hogy: szuper kép, látszik, milyen boldog vagy, és látszik, hogy ez az életed legszebb időszaka.
Az igazság az, hogy tényleg imádtam együtt lenni a kislányommal és a férjemmel. De minden voltam, csak nem boldog, és a legkevésbé sem ez volt életem legjobb időszaka. A szorongás legmélyebb bugyraiban vergődtem, és sebezhetőbbnek éreztem magam, mint valaha. Egy teljes évig küzdöttem szülés utáni depresszióval, és amikor végre kezdtem jobban lenni, vasmarokkal ragadott meg a szorongás. Amikor ez a kép készült, erősebben szorított, mint valaha.
És kezdődött elölről minden. Azt akartam, hogy mindenki azt lássa, boldog vagyok, kiegyensúlyozott és normális, ahogy mindenki más lenne a helyemben. A családom tudta az igazságot, és azt, hogy mit érzek. Tudta a férjem is, de ennyi. Még a legközelebbi barátaim előtt is titkoltam a dolgot. Ahogy most visszagondolok,
a leggyakoribb szó, ami elhagyta a számat akkoriban, az volt: sajnálom. Mentegetőztem a szorongásom miatt. Mentegetőztem a pánikrohamaim miatt.
Bocsánatot kértem a szeretteimtől, mert úgy éreztem, hogy a szorongásom megakadályoz minket abban, hogy normális életet éljünk. Sajnáltam őket, amiért egy frusztrált ideggörcs voltam. De szerencsém volt, mert ők tudták, min megyek keresztül, és a bocsánatkéréseimet is türelemmel és kedvességgel kezelték. És egy szorongó embernek pokoli sok türelemre és kedvességre van szüksége.
A szorongás egy láthatatlan betegség. Igen, betegség.
Ha látszódna a képen, hogy meg vagyok béklyózva és vergődöm, nyilvánvaló lenne a fájdalmam, a szenvedésem. De a szorongást hiába fotózzák le, mert elbújik. Ez egy olyan betegség, ami elrejtőzik az emberek szeme elől.
Ha te is olyan ember vagy, aki türelemmel és szeretettel bánik valakivel, akin elhatalmasodtak az aggodalmai, akkor az ő nevében is köszönöm neked. Köszönöm, hogy megpróbálod megérteni azt, ami külső szemlélőknek sokszor érthetetlen. Köszönöm, hogy megnyugvást próbálsz nyújtani annak az embernek, és köszönöm, hogy megérted, hogy nem azért aggodalmaskodik, mert élvezi.
A szorongás nem választás kérdése.
Olyan régóta vágytam arra, hogy olyan legyek, mint a többi normális ember, de aztán rájöttem, hogy a szorongástól nem leszek kevésbé normális. Időnként kihívások elé állít, és akkor üti fel a gyűlöletes fejét, amikor a legkevésbé számítok rá, és jó messzire taszít ki a komfortzónámból. De ettől még nem leszek abnormális. Ami az egyik embernek szokatlan, a másiknak teljesen szokványos. Ami neked őrültségnek tűnik, az másnak teljesen rendben van.
Abba kell hagynunk a mentegetőzést a mentális problémáink miatt. Amikor sajnálkozunk, sokszor a szorongás beszél belőlünk. Ez nem választás kérdése, egyszerűen mi így működünk. És teljesen normális, hogy erről beszélni akarunk. Mert a mentális egészség nagyon is számít!
