Család

Az óceánon túl találta meg a határtalan boldogságot a lányom

Bibók Bea idén nyáron nagy eseményre készült, a legnagyobb lánya férjhez ment. Kanadában – egy hatszáz fős vidéki településen, 500 kilométerre Québectől és 7 ezerre Budapesttől – megrendezni egy esküvőt egyáltalán nem egyszerű dolog. De hogyan éli meg egy anya az első lánya esküvőjét úgy, hogy a „gyerekek” intéznek mindent, és ő csak a végén tud bekapcsolódni?

Egy háromlányos anya jól ismeri a gyerekeit, főleg, ha mindig igyekszik átadni nekik, amit ő maga is tud az életről. Például azt, hogyan bízzunk magunkban, merjünk álmodni, mert az álmok vágyakká válnak, a vágyak pedig meghozzák a megoldást is. Szavak nélkül tudom, hogyan érzik magukat a lányaim, Anna, a legidősebb is tudja, én hogyan érzem magam, még akkor is, ha a doktori ösztöndíjas kora óta Kanadában él, több ezer kilométerre innen.

Mindenről őszintén beszélünk, néha össze is veszünk, aztán kibékülünk. Sokszor Skype-on, de ha itthon van, akkor teljes fizikai valónkban. Hiszen évente az itthon töltött két hétben kell együtt megélnünk az érzelmeinket, nem úgy, mint más embereknek, akik nincsenek távol egymástól. Talán éppen ezért nagy szövetség a miénk, óceánokon átívelő erős érzelmi kötelék.

Fel kellett nőnöm az esküvő adta feladathoz, ami egyfajta passzivitást kívánt tőlem. Tőlem, aki mindig óriási energiabefektetéssel éli az életét, és a kellő fordulatszám szükséges az általános jóllétéhez. Hogyan lehet esküvőt szervezni, segítséget adni úgy, hogy nem vagyok ott?

Sokszor beszélgettem magammal erről:

„Neked most nincs más dolgod, mint érzelmileg felkészülni a nagy eseményre. Figyelj arra, hogy majd úgy tudj szeretni, ahogy a lányodnak jó. Ne légy sok, csak annyira szeresd őt, amennyire éppen elég!” – mantráztam magamnak.

Fotó: Valérie-Anne Fontaine

Készültem. Arra, hogy én fogom vezetni Annát Olivier karjaiba, mert ez volt a kérése.

Nagy feladatnak éreztem, azt hiszem, féltem is tőle, mert valami véglegessé válik. Odavezetni az első lányomat, és átadni egy férfinek egy életre, az nem egyszerű, még akkor sem, ha tudom, hogy jól választott.

Készültem. A saját esküvőmre gondoltam, és arra, hogy a karikagyűrűink – a férjem halála óta, már sok-sok éve – egy dobozban pihennek. Melengető érzés volt belegondolni, hogy a gyűrűk „új életre kelhetnek”, Anna és Olivier ujján láthatom újra azokat. Igen, erre valóban vágytam. Eszembe jutott, hogy talán hagyományt is teremthetnénk ezzel, talán egyszer majd ők is továbbadhatják a gyermeküknek. Annáék meghatódva fogadták el ezt a lehetőséget és húzták egymás ujjára azokat a gyűrűket, amiket anno 33 éve adtunk egymásnak a férjemmel.

Fotó: Valérie-Anne Fontaine

Készültem. Arra, hogy a nagy készülődésben a lopott, kettesben eltöltött percek kincset fognak érni. Vágytam arra, hogy néha csak kettesben legyünk, kicsit összeolvadjunk, hogy aztán megint jó időre távolabbról szerethessük egymást. Tudjuk mindketten, hogy ehhez nem kellenek nagy programok, nem kell feltétlenül „valamit” csinálnunk. Csak együtt lenni, összekapcsolódni, egymásra figyelni.

Készültem, hogy megismerjem Olivier családját, azokat az embereket, akik családtagként szeretik a lányomat, akik ott vannak a közelükben, és segítenek nekik, ha kell.

Azon kaptam magam, hogy reggelente, még a felkelés előtti édes-meleg, félálmos percekben könnyek között angolul mantrázom az esküvőn Olivier szüleinek elmondandó hálámat, amit ismeretlenül is éreztem irántuk:

„Anna Budapesten született, és akkoriban csak táviratban lehetett a vidéken élő szülőket értesíteni. Anna édesapja ezt írta: A kis pinty kibújt a tojásból, mindketten jól vannak. Ebből csak az nem derült ki számukra, hogy ez a kismadár fiú vagy leány. Ez a kismadár messzire repült, hogy megtalálja a párját, és fészket rakjon. Nagyon hálás vagyok a kanadai családnak, a szülőknek, hogy szeretettel fogadták őt, és egy meghitt családi hátteret nyújtanak. Ők vannak ott, ha segítségre van szükség, igaz, 500 km-re tőlük, de ez Kanadában „közel”-nek  számít….” 

Fotó: Valérie-Anne Fontaine

Bár készültem, a szülőkkel való találkozó mégis készületlenül ért. Olivier szüleiből óriási szeretet és energia áradt felénk, amikor a házuk előtt vártak minket az esőben. Akkor láttam azt a két embert először, akikkel onnantól egy családot alkotunk, hiszen majd közös unokáink lesznek, és elválaszthatatlanul össze fogunk tartozni.

Készültem, hogy a három lányomat egy fontos esemény kapcsán újra együtt láthatom majd a hasonlóságukban, szépségükben és nagyszerűségükben, de arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire nyilvánvalóvá válik, hogy hét határ és egy óceán sem választhatja el őket.  Érzik egymást, együtt rezdülnek. Megható volt látni, mennyire büszkék a csodaszép menyasszony nővérükre.

Készültem, hogy a lányom büszke lehessen rám a nagy napon.

Hallja az ember, hogy az örömanyának kell a legszebbnek lennie, puccos helyeken tupír, arany, földig érő brokátruhák, na meg a villogás dívik, én hálás voltam, hogy Anna nem ezt akarta. Ő a természetességet szereti. Arra vágyott, hogy ne a kirakatról, hanem az együtt megélt örömről szóljon a bensőséges hangulatú ünnep.

Annáék kerti esküvőt terveztek, saját költségen. Ők akarták meghívni a családot egy közös együttlétre, ahol mindenki örül az ő boldogságuknak. Minden kelléket két kézzel készítettek, úgy, ahogy nekik tetszik. Mertek álmodni, vágyni, együtt, ketten. Nem megvenni, hanem eltervezni és megvalósítani.

Fotó: Valérie-Anne Fontaine

Anyaként egy bizonyosságot kaptam.

Tudtam, hogy együtt sok mindenre képesek, hogy ez a páros egy irányba húz, hogy az erejük megsokszorozódik egymás által.

A dekoráció természetes anyagokból készült, a tányérok komposztálható pálmalevélből. Megható volt, az általuk tervezett kétnyelvű szalvétán látni a „legfontosabb” kifejezéseket magyarul és franciául. A szúnyogokat a levendula, rozmaring tartotta távol, üvegekben vízen úszó gyertya égett. A vendégek köszöntése nyolc nyelven volt kiírva egy raklapra. Vadvirágok díszítették az asztalt és a felületeket, amit a környező mezőkről az ünnep előtti órákban, tréningruhában együtt szedett a kanadai–magyar család apraja-nagyja. A csokrot is mezei virágból készítették, Anna keresztanyja és unokatestvére kötötte. A tortát ketten sütöttük Annával, háromemeletnyi krém és gyümölcs. A dísz egy óriási facsipeszből készült, a középső lányom, Eszter készített belőle egy menyasszony-vőlegény babát, amit a tetejére biggyesztettünk. A vőlegény nővére, Mirjam elvégzett egy tanfolyamot azért, hogy levezethesse a szertartást. Annát a húgai sminkelték és öltöztették, Olivier-t a bátyjai „igazgatták”. A két kisebbik lánykám pedig lelkesen gyakorolta a magyar ajándékdalokat, amit gitárral kísérve énekeltek el az ifjú párnak.

A fiúk is kitettek magukért. A sátorállítás – mint egy nagyobb hőstett – a négy férfi, a párjaink feladata volt.

Ők négyen, férfiak teljes odaadással, légkalapácsos közös izzadással, folyamatos magyar, francia és angol vezényszavakkal, együtt rezdülős hórukkokkal, elégedett mosolyokkal és sörökkel váltak egy összetartó, erőt képviselő csapattá.

A menü részét képezte a magyar gulyás. A falu főutcáján taligába téve toltuk a hozzávalókat, a kondért a helyi erdőben élő juharszirup-termelő bácsitól hoztuk el a majdani kóstoló fejében. Kanadában egyáltalán nem egyszerű gulyást főzni. Bár vittem magyar paprikát és fűszereket, a húsért egy másik tartományban lévő szupermarketbe, ezzel együtt egy másik időzónába kellett elautóznunk Annával. Kettesben, mint nő a nővel, mint anya a lányával. Nagy beszélgetések, titkos bűnözés, nevetés és sírás, kicsit búcsúzás. Majd másnap főztük meg a hatalmas adag levest, amit a falu apraja-nagyja megcsodált.

Kettesben sütöttük a tortát is, olyat, amit Anna álmodott meg. Életem legszebb percei voltak, minden tudományomat beleadtam. A legszebb tortát akartam varázsolni, olyat, amilyenre a lányom vágyott.

Fotó: Valérie-Anne Fontaine

Nem is gondolná az ember, milyen nehéz idegen lisztből, sápadt kanadai tojásból, idegen konyhában – a nászasszonyom konyhájában – egy furcsa, szokatlan sütőben, idegen eszközökkel tortát sütni, még akkor is, ha ez már rutinosan megy egy háziasszonynak. Együtt izgultunk, hogy megfelelően magas lesz-e a piskóta, megszilárdul-e a krém másnapra, hogyan bírja el a sok gyümölcsöt a torta, és hogy nem hervadnak-e majd el a díszítésre szánt virágok.

Van olyan, hogy nincsenek szavak, mert nem jönnek, és a sírás a jutalom.

A sütés után együtt sírtunk, álltunk és öleltük egymást. Azt hiszem, búcsúztam. Búcsúztam egy bennem rejtőző icipici érzéstől, a visszavonhatatlanságtól, attól, hogy Anna már nem az a kislányom, aki még hazatér talán egyszer.

Feleség lesz órákon belül, aki végérvényesen a férjéhez tartozik, és idővel majd megajándékoz kis unokákkal is. Ebben az ölelésben ez a sok érzés mind benne volt. 

A közös készülődés által egy új család született.

Egy kanadai–magyar család, ahol nyelvtudás nélkül is értik egymást az emberek, ahol a tekintetekben nyitottság és szeretet van. Ahol hol angolul, hol franciául, hol magyarul beszélünk, ahol egymástól tanuljuk a mókás idegen mondatokat, ahol kézzel-lábbal mutogatunk, ha kell. Van olyan nyelv, amihez nem kellenek szavak, és ez a szeretet nyelve.

Készültem, hogy majd látom a csodaszép menyasszony lányomat, amint kimondja a boldogító igent. De arra nem számítottam, hogy Anna majd remegő izgalommal, könnybe lábadt szemmel, szerelmesen lesi a szomszéd házból kilépő Olivier-t, amint édesanyja és családja oldalán mezítláb vonul be a fűben. Meghatódtam.

Készültem, de arra sem lehetett felkészülni, hogy ezen az esküvőn kézzel fogható lesz a szeretet, a meghittség és boldogság. Ajándékot kaptam a lányomtól és a vőmtől ott, akkor. Olyan érzéseket, amikre egyáltalán nem számítottam. Az ember csak mosolyog, közben szeretetkönnyek mossák az arcát. Majd a párom bátorító mondatai után a karomon vezetem be a csipkecipőjét lerúgó, mezítlábas, mosolygós, sugárzó lányomat a leendő férje karjaiba, Neil Young zenéjére, a két húga kíséretében: „I crossed the ocean for a heart of gold…”

A kismadár immár fészket rak az óceánon túl. Átitat az érzés, hogy egy új család születik.

A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top