Már elindulni sem volt kedvem, mert az egész napi munka után semmire sem vágyik jobban az ember, mint egy kiadós szülői értekezletre. Persze, azért elmentem, mert különben a lányom úgy értékeli, hogy az ő dolgai nem fontosak, én pedig izgulok, hogy valamit nem tudunk meg. Az osztályfőnökét pedig kifejezetten csípem, jó fej, a szülőtársakkal sincs gondom.
A hasznos információk után rátértünk a sürgős dolgok megbeszélésére, és azonnal olyan érzésem támadt, mintha egy cikket olvasnék arról, hogy milyen szarban van a magyar oktatás. Az egy dolog, hogy a suli felújítása, ami egész nyáron át tartott, közel sem ért még a végéhez, és az sem dráma, hogy a kilenc éve ígért elektronikus napló sem működik még, ezen egy nagyvonalú legyintéssel túllendülök. Az sem akaszt már ki, hogy a tesitanáruk ok nélkül megjegyzéseket tesz, de nem lehet leváltani, mert nincs másik helyette, és beszélni se nagyon érdemes vele, mert csak piszkálja érte a gyerekeket. Megbeszéltem a lányommal, hogy nem tudunk változtatni a dolgon, viselje el. Rátértünk az osztálypénzre, ami szigorúan tilos, de mégis van, beadtuk, oké. Aztán jött egy fura hír, miszerint egy pályázat minden évben lehetőséget ad arra, hogy 13 gyerek elmenjen osztálykirándulni a Felvidékre, kvázi ingyen. Csak az a kérdés, hogyan válassza ki a nyomorult pedagógus a 34 gyerek közül azt a 13-at, aki „megérdemli”. Szerinte is, szerintem is ez nagyon igazságtalan, már előre sajnálom azokat, akiket itthon kell hagyni…
A feketeleves pedig ezután jött, mert kiderült, hogy egy csomó tankönyv még nem érkezett meg, a meglévők közül pedig sok használhatatlan. Ingyenes, igen, tudom, de rossz. Szóval, vásárolhatunk újakat, hogy legyen miből tanulniuk. Éljen! Nem lett volna egyszerűbb eleve jó könyvet adni a gyerekeknek? És azt még a pedagógusok is hülyeségnek tartják, hogy a könyvek elvileg mennek az iskolakönyvtárba, hiszen ez egy feltétele az ingyenességnek… Nincs olyan iskolakönyvtár, ahol elférne ennyi könyv! Mindegy, jövőre a papírgyűjtésen hasítunk majd, addig is kifizetjük az alkalmas tankönyvek árát.
Aztán rátértünk a legfontosabb napirendi pontra: az új némettanárnőre. A személye már hetek óta téma otthon, a lányom annyira utálja, hogy az egészen megdöbbent. Pocsék a kiejtése, fogalma sincs soha, hogy hol tartottak a tananyagban, elfelejti, hogy mi volt a lecke, dedósoknak való szavakból írnak szódolgozatot. A tanárnő idén érkezett az iskolába, és mindenki megegyezett abban, hogy alkalmatlan a tanításra. Nemcsak azért, mert képtelen bánni a gyerekekkel, hanem azért is, mert vagy beteg, vagy feledékeny, de fogalma sincs, hogy mi történik, mindent elfelejt. Olyan szöveget kell lefordítaniuk, amit nem szótároztak ki, hirtelen a tankönyv századik oldalán találják magukat, aztán ismét ugranak egy nagyot, szóval a tanerő alkalmatlannak tűnik. Ja, és olyan sértő megjegyzéseket tesz a gyerekekre, teljesen ok nélkül, ami egy pedagógustól megengedhetetlen. Petíciót fogalmaztunk az igazgatónőnek, és várjuk a válaszát, remélem, megoldódik, mert nagyon nem szeretném, ha a heti 6 német óra alatt nem tanulnának semmi értelmeset. Sok mindenre hajlandó vagyok megvonni a vállam, de a nyelvtanulás az egyik legfontosabb, azt jó lenne optimálisan megoldani. Most izgatottan várjuk az igazgató válaszát…
Ha nektek is van mit mesélni a szülői értekezletről és a suliról, akkor írjátok meg nekünk!
