Drága Apukám!
Emlékszem, tizennyolc éves voltam, amikor először rám tört a pánik. Lakásom ajtajában álltál, már épp indultál volna, amikor a szívemet csak úgy a semmiből elkezdte teljes erőből szorongatni egy ólomnehéz érzés:
Mi van, ha ma látlak utoljára?
Vajon meddig vagy nekem?
Elmondtam mindent, amit szerettem volna?
Bocsánatot kértem a buta dolgaimért?
Vajon sikerült jól elmondanom, mennyire szeretlek? Mondtam akár csak egyszer is, hogy szeretlek?
A kérdésre érkezett Nem! még egy utolsót tépett a szívemben, és beláttam, legyen bármennyire nehéz ez az egyetlen szó, nem halogathatom tovább. Vettem hát egy mély levegőt, megtöltöttem minkét tüdőm, picit visszatartottam a lélegzetem, megöleltelek, és a füledbe súgtam: Nagyon szeretlek, Apukám!
Az ölelés óta eltelt még tizennyolc év, az apró tőmondatról soha nem feledkezem meg, ám a rettegés mit sem csillapodott: Vajon meddig vagy még nekem?
Meddig mondod még nekem, hogy Csipike?
Meddig ráncolod a homlokod, miközben az emlékeid között kutatsz?
Meddig mesélsz rettenetes favicceket?
Meddig mondod, ha a hangodat hallom, minden jó?
Meddig füllented még, hogy jól vagy?
Meddig sietsz mindenki megmentésére?
Meddig leszel a cinkostársam?
Meddig tanítasz a villanyszerelés, a betonozás és a falazás varázslataira?
Meddig lapozzuk a családi albumokat?
Meddig énekeljük, hogy „Non, Je ne regrette rien!”?
Meddig mondogatod, hogy „Monoton üget a süppedő homokon a sivatag lova, a tétova teve tova”?
Meddig lehelsz csókot anya nyakába, és lassúzol vele a nappali szőnyegén?
Meddig csillog a szemed egy új barkácsszerszám láttán?
Meddig dúdolod Pavarotti után, hogy „O sole mio…”?
Meddig leszel még a palacsinták és a stanglik tündére?
Meddig leszek az utolsó ezermester ezen a földön?
Meddig mondhatom, hogy boldog születésnapot, drága Apukám?
