Nyomás alatt
„Anna dzsúdóra jár, Villő aerobikozik, Eszter hétfőn teniszezik, szerdán úszik, kedd-csütörtökön meg táncol, én is hadd járjak még úszni az atlétika mellett, kérlek, mama!” Ahol kisiskolás gyerek, ott ma már egy ilyen kérlelő mondat könnyen elröppenhet egy esti beszélgetésnél. Merthogy a mai gyerekek életének szinte része az iskola utáni valamilyen foglakozásra járás. Egy osztályban lassan az lóg ki a sorból, aki suli után haza vagy a játszótérre megy játszani vagy épp a szüleivel, tesójával tölti el a délutánt. A különórára járás olyan, mint a reggeli rutin részeként a fogmosás: beépítjük a mindennapjainkba, nem is egyszeri ismétlésszámmal. Merthogy az elsős, másodikos kisgyerekek körében egyre többen vannak, akik hetente 2-3 foglalkozáson, délutáni sportprogramon vesznek részt suli után.
Szülőként rohanunk persze értük az iskolába, és visszük őket az adott sportcsarnokba, művelődési házba vagy uszodába, ha épp a különóra nem az iskolában van. Mert bizony az iskolák is számos tanulási időn túli programot kínálnak, esetenként ömlesztenek prospektusokat, felhívásokat gyerekre, szülőre egyaránt. A munkahelyről iskolába épp 4-re beeső szülőnek pedig a helyben nyújtotta foglakozások nem kicsit kedvezőek; a gyerek jó helyen van, nem kell rohanni érte és még remélhetőleg élvezni is fogja a plusz programot. Nyert ügy ez mindenkinek: örül a gyerek, mert ő is csinálhat végre valamit suli után, az adott klub is örül, hogy jön az utánpótlás, nő a gyerekállomány és mi szülők pedig csak remélni merjük, hogy jót teszünk gyermekünkkel.
Különóra, de miért is?
Sokszor a gyerekek noszogatják a szüleiket, hogy hadd járjanak erre vagy arra a különórára, azért mert a társaik is járnak már oda és ők sem szeretnének kimaradni belőle. Ám nem minden gyerek ilyen lelkes. Vannak olyanok, akik köszönik szépen, de nem kérnek semmilyen különórából. A szülőnek ilyenkor kell igazán éles szeműnek lennie és döntenie: valóban szükségtelen az iskolán, óvodán túli sport/fejlesztő foglalkozás vagy igen, jót tenne a gyereknek a plusz, a fejlődéshez? Nagyon egyszerűen meg lehet ítélni a helyzetet. Ha gyerekünk fára mászik, labdázik az oviban, iskolában, bringázik délután, rendszeresen játszik a tesójával, kisbarátjával, jól reagál a tiltásra, nem esik el minden második lépésnél, kortársaival kapcsolatai rendben vannak, szabálykövető, akkor nem kell különóra vinni, pláne ha nem is szeretne menni.
A mindennapi ovis, sulis ’munkahely’ után a plusz óra megléte opcionális. Viszont, ha azt tapasztaljuk, hogy gyermekünk félrehúzódó, nem barátkozik, mozgásában néha bizonytalan, ingerszegény délutánjainak többsége, kütyük nyomogatása teszi boldoggá, akkor úgy, mint ahogy egy rosszul használt hang miatt a logopédushoz járunk vele, a sportra, fejlesztő foglalkozásokra is járni kell. Bárhogy is legyen, a különórától szülőként többet várunk, mint amit a foglalkozás neve takar. Legyen az akár egy könnyed sportfoglalkozás az iskolában, mint például a szivacs kézilabda, valahol az adott sport megismerésén túl többet is remélünk a tevékenységtől, például a fókuszban maradást, a koncentrációt, a csapatban működést, a felelősségvállalást, kötelességtudatott és még sorolhatnánk.
Képünk illusztráció (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)
Tehát az iskolán túli időben, kimondatlanul mind- mind olyan képességek fejlesztését is reméljük, amiknek birtokában az iskolai teljesítmény esetleg fokozódhat, gyerekünk terhelhetőbbé válhat.
A mai gyerekek terhelhetőek, de arról fogalmunk sincs, hogy mi lesz velük 10 év múlva. Nem tudni, hogy a most kapott információkat az idegrendszerük hogyan reagálja le
– mondja Bodor Szilvia fejlesztő pedagógus, aki egy olyan óvodásokra szabott program kidolgozásán munkálkodik, aminek gyakorlati megvalósításával az óvoda és az iskola közti átmenet, zökkenő mentesebbé válhat, és az első iskolaévek nem a tanmenet lekövetéséhez szükséges képességek, különórán történő fejlesztéséről szólnak. Szilvia állítja az óvoda és az iskola között óriási szakadék van. Azt tapasztalja, hogy a szülők ennek áthidalására plusz tevékenységek behívását, különórák, fejlesztések beiktatását látják megoldásként. „Amíg egy 4-5 évesnél az óvoda – tisztelet a kivételnek – azt mondja, hogy nem látja szükségét bizonyos képességek fejlesztésének, addig egy 6 évesnek ma már ezekkel felvértezve kell az iskolában léteznie egy olyan oktatási rendszerben, mint amilyet a szüleik kaptak anno. Ebben a rendszerben az iskolai évek során napi 6-8 órában iszonyú mennyiségű tudást kell magukévá tenniük a gyerekeknek, hisz az érvényesüléshez, a továbbtanuláshoz ezekre lesz szükségük. Ehhez a rendszerhez pedig csak úgy tudnak alkalmazkodni, ha már kicsi korukban, ovisként, egy-két évfolyamosként el kezdjük őket terhelni. Fejlesztésekre küldjük őket, sportra járatjuk őket, hogy motorikusan is ügyesedjenek, hogy helyt tudjanak állni egy olyan rendszerben, amibe nem feltétlenül férnek bele. Ellentmondásos helyzet, de ezt látni ennél a korosztálynál.”
Szilvia szerint a mostani gyerektársadalom teljesen átalakulóban van. Más információmennyiséggel találkoznak, más életet élnek, más terhelésnek van alávetve az idegrendszerük, más érvényesülési szempontok alapján juthatnak előrébb, más tudástár birtokában válhatnak sikeresebbé, mint anno a szüleik, ezt viszont észre kellene venni.
Mennyi az elég?
Minden gyerek más, így eltérő mennyiségű extra terhelést tudnak befogadni. Van, akinek csak egy foglalkozás, egy sport űzése fér bele a hetébe, hisz így tud kiegyensúlyozott gyerek maradni. Mások viszont heti kétszer járnak sportolni, emellett sakkoznak és még valamilyen művészeti tevékenységben is részt tudnak venni. Az hogy mennyi elég és mennyi különóra terheli le már túlzottan a gyereket, azt csak a szülő és egy jó szemű pedagógus látja meg. Terhelés tekintetében a fejlesztő pedagógus a következőképpen vélekedik:
„Testileg, fizikálisan a gyerekek alkalmasak a plusz délutáni tevékenységekre, mentálisan viszont már kevésbé. Az a kulcskérdés ebben a helyzetben, hogy vajon délután alkalmas-e a gyermek az új befogadására. Ha befogadó és túlteng benne az energia, akkor miért ne toljuk bele ezt egy különórában? Ha idegrendszerileg egyben van, akkor járjon iskolán túli foglalkozásokra. Ez nem egyenlő persze azzal, hogy egyik délután sem játszhat szabadon, nem kell és nem is szabad minden hétköznap plusz foglakozásra járnia. Hisz alapvetően a napi átlag 6 tanítási óra már önmagában sok, így szükségük van délután a pihenésre, ez egyértelmű.
Óvodások a Budapesti Madách Tánc- és Színművészeti Iskola táncelőkészítő óráján (Fotó: MTI/Kallos Bea)
De mutassunk egy óvodást, egy kisiskolást, akit délután le lehet ültetni egy székre, hogy most pihenjen. Egyértelmű, hogy megy, játszik, szalad, új impulzusokat keres és ezt szabad játék formájában éli ki.
Szabad játékra pedig nagy szükségük van, hisz valamikor gyereknek is kell lenniük. Egy iskolás persze már nem tud annyi szabad játékban részt venni, mint egy óvodás. 3-tól 4-ig a napköziben házit old meg, és igazán csak napközben a nagyszünetben rendelkezhet saját maga tevékenységéről. De 4 után hagyni kell, hogy önfeledten, szabadon játszhasson. Az gyerekek egészséges idegrendszeri fejlődéséhez mind a szabad játékra, mind a sport/fejlesztő foglalkozásra szüksége van és egyik a másikat nem helyettesítheti.
Kinek az álma?
Miért jár úszni a gyerek? Mert mi is úgy szerettünk úszni gyereknek? Miért jár aerobicra a gyerek? Mert nekünk is volt dédelgetett álmunk ebben a sportban még 10 évesként? Miért focizik a gyerek? Mert büszke szülőként szeretnénk a gyereknek drukkolni a Bajnokok Ligája döntőjében? Álmok, amik a mi álmaink és nem a gyereké, így a legjobb, ha megtartjuk magunknak őket és törekszünk arra, hogy saját magunkért megvalósítsuk azokat. De
a gyerek igényeit, személyiségét soha nem szabad elfelejteni és soha nem szabad a mi álmainkkal összemosni, és azzal sem, hogy a szomszéd gyereke már úszik és miénk még nem. Lehet, hogy mi szeretnénk, hogy táncoljon, de ha ő futni akar, akkor- határainkon, lehetőségeinken belül- ehhez igenis alkalmazkodnunk kell szülőként.
És az sem utolsó szempont, hogy gyerekünk egy adott sport űzésére mi motivál. A fejlesztő pedagógus szerint a különóra, ha sport, a fizikai megnyilvánulásán túl a társas kapcsolatok fejlődését is segíti. Együttműködésre tanít, kötelességtudatot épít, szabálykövetésre sarkall és emellett a helyzetben maradást erősíti. De ezeknél egy még fontosabb dolgot is kap gyermekünk: a tevékenység által megismeri a sikerélményt. Megtanul küzdeni azért, ami fontos neki, aminek űzése boldoggá teszi. Ha megtorpanna, a kudarc helyett az újból nekifutást, a gyakorlást, a valamit valamiért helyzetet tanulhatja meg. A kedvből végzett tevékenységen, a célkitűzésen, a saját maga által véghezvitt munkán van a hangsúly, hisz így érzi és érti meg azt, hogy a lépésenként megtett út végén saját maga arathatja le a sikert. Innentől kezdve pedig teljesen mindegy, hogy milyen sportot vagy különórát választ a gyerek, ha örömmel teszi, akkor a sikert több felületen is utoléri.
