„Ha valamit szóvá teszek a szüleimnek, hogy nekem az nem jó, vagy rosszulesik, akkor rendszerint azt a választ kapom, hogy márpedig legyen nekem így jó, hiszen ők már idősek, és nem fognak megváltozni. És nagyon szomorú leszek majd, ha nem lesznek, bezzeg akkor örülnék, ha ezt vagy azt csinálnák, mondanák. És ez így van, szóról szóra, és örülök, hogy vannak, és addig jó, amíg idegesítenek, és ellátnak tanácsokkal. De mondjuk, jólesne, ha egyszer, csak egyetlenegyszer nem az történne, hogy amint belépek hozzájuk, azonnal ne tolnának le valamiért: nem jó a hajam, koszos a cipőm, nem főztem levest a gyerekeknek, nem szóltam, hogy öt perccel később jövök, ne ásítozzak, mitől lennék fáradt, egyébként meg éppen a kedvenc sorozata megy az anyukámnak a tévében, szóval maradjak csöndben. Nagyjából ez a kombó zúdul rám mindennap, sokszor még azzal is feltuningolva, hogy miért vagyok rossz anya, lehetőleg mindezt a gyerekek előtt. És még ők csodálkoznak azon, ha csak 10 percre ugrom be hozzájuk, mert sokszor nem bírom tovább hallgatni őket. És közben azt is tudom, hogy ha megkérem őket bármire, akkor segítenek, hogy szeretnek, és számíthatok rájuk, és persze én is nagyon szeretem őket. Ja, ha nagy ritkán saját programom van, az mindig felbosszantja az anyukámat, és sosem felejti el megjegyezni, hogy egy anya ne mászkáljon este sehova, biztosan van mit csinálnom otthon, esetleg egy takarítás vagy hasonló. Ha ők jönnek hozzánk, akkor rettegek, mert apu első megjegyzése, hogy szellőztessek, mert itt büdös van, anyukám lesajnáló pillantásából pedig azt látom, hogy nincs sem elég rend, sem elég tisztaság, pedig én kifejezetten perecíz vagyok…”
„Anyukám nagyon cuki, de végtelenszer fordul elő, hogy valamivel kapcsolatban elmondja az első mondatot – ebből én megértem, hogy mit szeretne, mondom rá, hogy oké, majd ezek után még három percig mondja ugyanazt.”
„Egy ideje rászoktam arra, hogy ha hívnak, csak akkor veszem fel a telefont, ha van szabad 20-30 percem. Ezért állandóan megkapom, hogy nem igaz, hogy engem nem lehet elérni. Olyan régen beszéltünk, azt hitte valami baj van (apám lassan minden este felhív, de mindegy). Nem is ez a baj, hanem hogy ha beszélünk, hiába mondom, hogy »Anyu, most le kell tennem, mert fizetek a boltban« vagy »Apu, most már készülnöm kell, mert el fogok késni«, meg sem hallják, csak mondják tovább. Ha képesek lennének 2-3 percben is elmondani, amit szeretnének, lehet, hogy többször fel is venném. A másik kedvencem, hogy teljesen idétlen időpontokban tudnak telefonálni, majd amikor felveszem a telefont, és megkérdezem, mi újság, azt a választ kapom, hogy »Ja, semmi, csak gondoltam felhívlak«, aztán nagy hallgatás. Persze, ilyenkor muszáj stand-upolnom egy 20 percet, hogy ne legyen kínos a beszélgetés.”
„Folyton azzal traktálnak, jaj, milyen sovány vagy, miért nem eszel rendesen. Vagy eszel egyáltalán, miért kell folyton fogyókúrázni? Eszükbe sem jut, hogy el tudom dönteni, mi jó nekem, és hogyan érzem magam a legjobban a bőrömben. Aztán a férjemmel beszélnek ki, hogy biztos anorexiás vagyok. Idegesítenek a megjegyzéseik, mert egyrészt túlzottan sovány sem vagyok, másrészt nem fogyózom, csak rendszeresen mozgok, és nem zabálom magam túl.”
„Régen nagyon nem szerettem, hogy anyukám állandóan azzal macerál, hogy főzzek/takarítsak, és vigyázzak a pénzemre. Mindig kaptam kéretlen tanácsokat gyerekként, aztán felnőttként is, amikor elkezdtem dolgozni, de még otthon laktam. Mióta elköltöztem otthonról, és anyu is rájött, hogy életben tudok maradni Budapesten, nem halok éhen, és a hónap végén kölcsönkérnem sem kell tőlük, azóta tök jó. Nyilván sokat tanultam ezekből a tanácsokból, de néha nagyon az agyamra ment, főleg, amikor anyu és az élettársa együtt kezdett bele a szentbeszédbe, hogy mit hogyan kéne csinálni. Amióta nem lakom otthon, örömmel megyek haza látogatóba, de nehéz lenne már újra velük élni, mert valószínűleg megőrjítenének ezekkel a dolgokkal.”
„Anyu egyszerűen nem tud belenyugodni abba, hogy autót vezetek. Neki nincs jogosítványa, és kifejezetten félelmetes dolognak tartja az autóvezetést. Ha megtudja, hogy autóval megyek valahova, mindig fel kell hívnom, hogy megérkeztem. Ha adott napon több helyre megyek, akkor minden alkalommal elvárja, hogy felhívjam, hogy még az élők sorában vagyok. Ha pedig nem hívom fel, mindenféle szörnyűségeket képzel, de ő mégsem mer felhívni, mert nehogy autóvezetés közben csörögjön a telefon… A másik, hogy hiába vagyok 35 éves, felnőtt, dolgozó, önálló nő, még mindig – illetve mostanában éppen ezért, mert ebben a korban, ugye… – »kapok« anyukámtól a fura ruháim, az orrpiercingem meg mostanában a színes hajam miatt. Hogy miért kell nekem így kinézni. Ja igen, és anyu mindennap garantáltan megkérdezi, hogy ittam-e elég folyadékot, illetve kiszellőztettem-e a lakásomat.”
„A telefonhívások nálam is sok problémát okoznak. Tuti, hogy akkor hívnak, ha fizetek a kasszánál, tele a kezem, éppen valami dolgom van, és nem tudom felvenni. Utána persze megkapom, hogy nem hiszik el, hogy mindig rosszkor hívnak. Egy nap többször is felhívnak, és ha nem tudok újat mondani (az előző hívás óta eltelt 2 órában nem történt semmi), akkor megkapom, hogy mindig ezt mondom… A másik, amire anya szerintem speciális képzést kapott, hogy akkor mondja, hogy nyugodjak meg, amikor totál ideg vagyok, és ezzel meg jobban felhúz.”
„35 éves elmúltam, de még a mai napig napi téma, hogy mennyire öltözöm vastagon. Sőt szinte érzem, hogy büntiben vagyok, ha bulizni megyek a barátaimmal hétköznap. Ja, és a telefonhívásokat ne is említsük, leszúr, hogy én nem hívom, de ő fel nem hívna, ha mondjuk én elfelejtettem. És valójában a hiperekben fellelhető akciós ajánlatok sem izgatnak fel igazán.”
Néha nagyon nehéz szó nélkül kibírni a szüleink megjegyzéseit
„Nagyon utálom, hogy úgy csinálnak, mintha nem lennének tisztában a nem szó jelentésével. Amikor hétvégén meglátogatjuk őket, akkor anyám mindig egy hadseregnek való kaját igyekszik ránk tukmálni. Hiába mondom neki, hogy ne adja oda, mert tudom, hogy ők is jóízűen megennék, nálunk meg csak ránk romlik, mintha a falnak beszélnék. Van, hogy még azután is »csempész« valamit az »ellátmányba«, hogy én már kiszelektáltam belőle mindent, amire nincs szükségünk. És a telefonálás nálunk is. Lehetőleg hívjam mindennap, ha nem hívom, akkor tuti valami baj van. A múltkor azért szúrt le, mert nem jelentkeztem be azzal, hogy minden oké, miután hazavezettem tőlük.”
„Az apám egy troll, aki imád égetni a gyerekeim előtt. Az még hagyján, hogy a kamaszgyerekeim már rég ismerik az apám által kiszínezett múltú kamaszkorú önmagamat, de erre való hivatkozással rendszeresen elmondja, hogy érdekes, vele sosem veszekednek az unokái, vele mindig csak jókedvűek. Persze, mert nem neki kell reggel 8-ra, emberi állapotban iskolába juttatni őket, nem az ő ügye, hogy a gyerekek egyenek valamit, ahogy az iskolai előmenetel sem az ő dolga. Mondjuk, ez utóbbi az enyém se, hanem főként a gyerekeké, de mégis velem veszekszenek a kölykök, apám pedig elfelejtette már, milyen volt, amikor ő veszekedett velem és a testvéremmel.”
„Édesanyám hatalmas energiákkal igyekszik megóvni tőlem a lányomat. Körülbelül annyira aggódik érte, mintha egy éhező kisgyerek lenne Fekete-Afrika legeldugottabb csücskében, ahol nemcsak élelmiszer nincs, de vezetékes víz, megfelelő hajlék és orvosi ellátás sem. Felváltva szorong kislányom fizikai, illetve mentálhigiénés egészségéért, időnként még külön ortopédiai, logopédiai, finommotorikus státusáért is, és esetenként az életben való előmeneteléért úgy általában – a biztonság kedvéért. Rendkívüli válsághelyzetként tünteti fel a kis hároméves napjának bármely, kicsit is rendhagyó részét, és vetít elő szörnyűbbnél szörnyűbb jövőképeket, AMENNYIBEN ÉN nem teszem meg ezt vagy azt. Ha megkérdezem, hogy adott dolgot miért is volna muszáj így vagy úgy csinálni, akkor körülbelül az a válasz, hogy »mert egy gyereknek ez és ez KELL«. És ha megkérdezem, hogy úgy látja-e a gyereket, mint akivel valami nagy gáz van, akkor beismeri, hogy nem. Édesanyám ezeket a beszélgetéseket mindig úgy fejezi be, hogy azt mondja, nehogy úgy értsem ezt, hogy nem tart jó anyának. Nehéz nem úgy érteni, de nagyon igyekszem. Ja, édesapám (és élettársa) meghívnak havonta egyszer vasárnapi ebédre, és annyi. Példás szülői viselkedés!”
És te mit nem szeretsz a szüleidben?
