„Nem akartam több gyereket!” – anyám vallomása negyven év után

Amikor az ember elkezdi kibogozni életének szálait, legtöbbször gordiuszi csomókkal találkozik. Keres, kutat, merre indulhatna el, hogy jobb legyen, hogy élete apró értelmet nyerjen, hogy jó irányba forduljon, hogy össze tudja rakni, kicsoda ő. Az élethosszig tartó nyomozás során törvényszerűen előbukkan a család, annak minden rejtélye, tragédiája, karmája, fájdalma – és ha szerencséje van, egyszer eljön az idő, amikor szemtől-szemben ül tulajdon anyjával, és meghallgathatja, hogyan kezdődött az a kilenc hónap.

Ha az ember moziban ül, a szülőpár legtöbbször örül a sorsfordító hírnek, ám ha Magyarország keleti csücskének egy szegény pontján jelentkezik be a gólya, az már nem annyira örömteli. Egy huszonnégy éves nő a kád szélén ül, fejét a kezeibe temeti, és keservesen zokog. Nem akart ő már több gyereket, annak az egynek sem látja a jövőjét. Mitévő lehet? Mitévő lehetne? Szabaduljon meg tőle? Nem, arra képtelen! Nincs más választása, meg kell szülni! Ezzel a gondolattal pedig beköltözik lelkébe a bűntudat, amitől soha többé nem szabadulhat.

Nem akarok gyereket! Miért ne pakolhatnának ki?

A kilenc hónap során egyetlen gondolatba kapaszkodik: Add, hogy fiú legyen! Legalább ezt! – meséli negyven évvel később hetvenéves anyám, akinek szemeiből patakokban hullik a könny. Soha nem akarta ő ezt a beszélgetést, én erőltettem, hogy megértsem, miért rángat marionettbábuként az élet; ám azzal szembesülni, hogy tulajdon anyja őt valójában nagyon nem akarta, émelyítő. Hirtelen minden értelmét veszti, nincs kapaszkodó, se köldökzsinór, ami ahhoz az emberhez kötné, aki neki a legfontosabb.

Nézem a hetvenéves arcot: keserűség faragta ráncokat látok, szomorú szemeket, egy nőt, akinek életét a lelkiismeret-furdalás írta. Soha nem akart ő anya lenni, alkalmatlan volt rá, zsigereiben soha nem ébredt fel a vágy, nem akart ő pelenkázni, babusgatni, éjszaka megébredni, gügyögni, szoptatni, nyűglődni, fáradtnak lenni – pláne nem másodszor, a mélyszegénység kellős közepén. De itt ez a gyerek, ráadásul lánynak született ez is. Anyává kell válni! Az elkövetkező negyven évben skizofrén szerepet játszik: mindent megtesz, hogy jó édesanya legyen, miközben ott kísérti a gondolat: ő ezt nem akarta! 

Nem várt gyermekként ezzel szembesülni nem könnyű. Hirtelen nagyon sok dolog értelmet nyer: hogy az ember miért olyan, amilyen, miért olyan fiús, miért bizonytalan, miért nem érzi magát biztonságban soha, miért hiszi, hogy nem szívesen látott ember a világon, miért nem vágyik gyermekre, miért nem kötődik ahhoz az emberhez, aki a világra hozta. 

Mit lehet kezdeni ezzel az üzenettel? Hogyan lehet rendbe hozni ezt a rossz kezdést? Hogyan lehet átírni lelkem torz mintáját? Hogyan tudok megszabadulni anyám örökségétől – és vajon hogyan tudom megszeretni, feloldozni őt?