Fiatal koromban azt gondoltam, hogy a temetőbe járás egyfajta pótcselekvés, amihez semmi köze nincs az ember valódi érzéseinek. Őszintén bevallom, sok esetben pusztán külsőségnek gondoltam, a látszat megőrzésének a külvilág felé. Sokáig nem is nagyon mentem a temetőbe, még imádott nagyanyám sírjához sem, pedig nem telt el nap a halála óta, hogy ne gondoltam volna rá. Harminc éve halott.
Aztán egyszer csak kezdtem másként érezni, időnként iszonyúan hívott a temető, úgy éreztem, mennem kell. Nem egy koszorú kedvéért, vagy a kövek letisztítása miatt, hanem egy belső igényből fakadóan, hogy ott legyek a sírja mellett, hogy vele legyek. Sokáig meglepő volt nekem is ez az új érzés, aztán eltemettem a nagybátyámat, és még gyakrabban indultam el a temetőbe, ahol fura módon kicsit megnyugodtam. Halottak napján a mi családunknak kötelező volt gyertyát gyújtani a szeretteink sírján, ehhez az anyukám mindig is ragaszkodott, és a mai napig is szereti, ha együtt megyünk, mindnyájan, mert szerinte ezt így illik. Most már az én gyerekeim is jönnek velünk, ők is tudják, merre vannak a halottaink, akikhez időnként ellátogatunk. Rendben is van ez így, mert a gyerekek legalább megtanulják, hogy ez is a szokások, hagyományok része, hogy a sírokat is rendben kell tartani.
De most nem csak az ünnepekről van szó, hanem a temetőbe járásról, csak úgy. A saját megnyugvásunk kedvéért. Aztán eszembe jutott a lányom óvó nénije, akit töretlenül imád az egész család. Ő egy balestben elveszítette a fiát, lassan tíz éve, de minden áldott nap megy a temetőbe. Egyszer megkérdeztem, hogy ott jobb-e. Gondolkodás nélkül rávágta, hogy nem, és nem is lesz soha jobb, de nem tud nem menni. Értem őt, azt hiszem nincs annál nagyobb kereszt, mint elveszíteni a gyerekünket. Az embertelen fájdalom, csoda, ha valaki nem bolondul bele…
És egyáltalán nem gondolom azt, hogy aki nem jár temetőbe, az nem törődik a halottaival, vagy nem fájt elveszítenie azt, akit szeretett, egyszerűen csak másként dolgozza fel az elmúlást, a halált. Mindenki úgy csinálja, ahogyan bírja, erre nincs szabály.
Emlékszem, egy nagyon kedves barátomnak meghalt a testvére, és egyszerűen képtelen volt elmenni a temetésére, vagy kimenni a sírjához. Azt hiszem, nem tudott szembenézni azzal, hogy valóban meghalt a testvére, akit nagyon szeretett. Ő így gyászolt, élőként akarta megőrizni az emlékeiben….
Sokan nem is tudnak elmenni a szeretteik sírjához, mert külföldön élnek, vagy valaki a családból hazavitte a rokona hamvait, és nincs egy konkrét hely, ahol leróhatná a tiszteletét. Ők otthon gyújtanak gyertyát, és úgy emlékeznek. Szerintem ezen a napon mindenki megáll egy kicsit emlékezni, akár egy gyertyával, akár a temetőben, akár otthon, vagy akár csak egy mosollyal.
