Az előző részek tartalmából:
„Én már itthon. Borzalmas hosszú napom volt, ebédelni sem volt időm, szarrá törte a lábam az a magassarkú, amit együtt vettünk, és még a főnököm is lecseszett. Alig bírtam ki a napot nélküled! Legszívesebben minden órában felhívtalak volna. Mikor jössz? Nagyon hiányzol! A kedvencedet főztem vacsorára, és még egy üveg bort is vettem hazafele. Minden vágyam, hogy utána együtt sétáljunk egy nagyot Bingóval, aztán összebújjunk a kanapén! Siess haza! Nagyon szeretlek!”
A mai epizód tartalma:
„Akkor referálnék. Így néz ki az első tripla betegség itthon: amíg a csajok szépen eljátszottak, és a fiunk autós mesét nézett, addig próbáltam összerántani a tegnap leadandó cikkem. Sikerült. Ára: Csipi frufrut vágott Nulinak, és hátul is cikkcakkos lett a haja, közben Mircsi bunkit épített Bingónak a létező összes ágyneműből. Szerencsére egyiknek sincs láza, senki sem hány, mindenki makkegészségesnek tűnik. Még meg kéne írnom egy másik anyagot is, de most megyek Nyugati pályaudvart építeni a srácokkal. Hulla vagyok. Mikor jössz este? Légyszi hozz tejet, kenyeret, ma hideg vacsi lesz, ha nem gond. A te napod milyen? Hiányzol!”
Tudjátok mi a közös ebben a két e-mailben? A címzett és a feladó.
És a ma már 12 éves kutyánk. A két üzenet között majdnem tíz év telt el: az elsőt a pasimnak, a későbbi férjemnek írtam, a másodikat szintén neki, egy közös házassági anyakönyvi kivonat és három gyerek után, a napokban. Minden változik körülöttünk, de egy valami tíz éve stabil: mi.
Amikor megismertem, 21 éves, fiatal egyetemista voltam. Ő pedig a 11 évvel idősebb tanárom. Szép kis antré. Hogy szerelem volt-e első látásra? Á, dehogy! Egy igazi bunkónak gondoltam, amiért lazán letegezett, majd szemérmetlenül 4-est adott a szerintem kifogástalan dolgozatomra. Sosem bocsátom meg!
Észrevétlen kúsztunk egyre mélyebbre egymás életében, lassan szövődött szerelemmé ez a kapcsolat. Aztán őt két hétre külföldre szólította a munka, s egyszeriben azon kaptam magam, hogy csókolózunk az Alfa Rómeójában, ami elakadásjelzővel állt az akkor még 78-as busz Krisztina krt.-i megállójában. Nehéz volt a búcsú, s én akkor jöttem rá – a nagymamámék konyhájában, miközben borsófőzeléket ettem fasírttal –, hogy ez a férfi lesz a férjem és a gyerekeim apja. Nincs mese, szerelmes lettem. Végérvényesen vele együtt.
Az első közös nyaraláson, 2008-ban Egyiptomban
Gyakorlatilag azonnal összeköltöztünk
Én átkértem magam az egyetemen egy másik tanárhoz, és kézenfogva bandukoltunk tovább a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” álomcél felé. Három év múlva, alig 25 évesen mentem hozzá, nem voltam 27, amikor megszületett Csipi lányunk, és alig múltam 29, amikor Nuli és Mircsi egyszerre csatlakozott hozzánk. Elmúltam 32, ő pedig már 43 is. Annyi mindenen kéne változtatnunk, aztán meg dehogy kell! Még ma is ugyanúgy várom haza, mint annak idején, és hiába a három gyerek meg a 10 év, sokszor még most is beleremeg a gyomrom, ha öltönyben látom. És tudom, hogy a mai napig tetszem neki kitérgyesedett mackóban, teregetés közben is.
El sem hiszem, hogy kerek 10 éve vagyunk együtt! Hogy ennyi idő alatt a tanár-diákból hamar pasim-csajom szövődött, aztán meg férj-feleség lettünk, majd anya-apává avanzsáltunk, ráadásul triplán.
A jobb oldali képen Nulival és Mircsivel 4,5 hónapos terhesen, a bal oldalin Csipivel ugyanennyi idősen.
Pedig nem ment minden zökkenőmentesen, mindenért megdolgoztunk. Közösen. Miután a kezeink között halt meg az édesanyja, elvesztette szeretett munkáját is. Nem sokkal ezek után kiderült, hogy csakis mesterséges megtermékenyítés útján lehetünk szülők. Egymás kezét szorongatva, egymás hátának támaszkodva, néha egymásba marva gyalogoltunk végig egy akadályokkal sűrűn megpakolt úton. Jó kis csapatnak bizonyultunk, bár sosem állítottam, hogy nálunk minden fenékig tejfel! Össze se tudnám számolni, hányszor vágtam a fejéhez egy-egy heves vita közepén, hogy „jó, akkor elválok!”, és bizony még most is képes vagyok rávágni az ajtót.
Ez nem egy tündérmese. Sokkal izgibb annál. Izgi és igazi.
Ő már mindenhogy látott: kisestélyiben, kétes színű pakolással az arcomon, menyasszonyi ruhában, anyaszült meztelenül. Mosott már fel a vécé mellől egy átmulatott éjszaka után, de ott volt, amikor sírva fetrengtem amiatt, hogy nem lehet gyerekünk. Velem együtt örült, amikor pozitív terhességi teszteket produkáltunk, aztán látott széttett lábakkal, 12 órás vajúdás után a szülőszobán, és éjjelente, amikor két csöppséget gyulladt mellekből szoptattam egyszerre. Nem retten meg, ha nincs rajtam smink, és még borostásan is szereti a lábam. Tíz éve tudja, hogyan iszom a kávét, képes órákon át masszírozni a lábam, ha azt hazudom, hogy fáj, és pontosan tudja: jobb, ha meg sem szólal, ha épp tajtékzom. Ismer, mint a tenyerét. Tíz éve ő a legjobb barátom is.
Egy mostanában készült fénykép
Aki néha bizony az agyamra megy. És van, hogy ő is nagyokat sóhajtozik miattam, vagy némán forgatja a szemeit. Ennyi idő után is csak annyit fogad el tőlem az anyósülésről, hogy „jobbról jó”, ki nem állhatja, ha operarészleteket éneklek fejhangon, és még a hideg is kirázza, ha el akarom cipelni a svéd bútoráruházba. De elkísér, és nem szól semmit, amikor a nyolcadik tökfölösleges díszpárnát pakolom be. Utálom, hogy csöndben hallgatja, ha veszekszem vele, és ha idegességében szorgosan letakarítja a tűzhelyt, még akkor is, ha patyolat tiszta. Ennyi idő után bármit megtehet, csak ne teregessen! Utálom, hogy még most is mindenhol széthagyja a zoknijait, és sokadik kérésem ellenére sem képes kifordítva levenni azokat. Vele még most is kizárólag csak történelmi filmeket lehet megnézni a moziban, csak a híreket lehet max hangerőn hallgatni a kocsiban, és bár szerintem az én gyereknevelési elveim sokkal pallérozottabbak, a lelkem legmélyén mégis azt gondolom:
Apa és a gyerekek
ő a világ legtökéletesebb apukája. Szerelem, férj, társ, barát és tanár nekem.
Szerelmünk oly hullámzó, akár az őszi Balaton, mégis pont ettől lesz kalandos, mozgalmas, lendületes és élményekkel teli. Heves természetünknek és három utódunknak hála, sosem unatkozunk. Lenne mit javítanunk ezen a csudás köteléken, de még így is biztos vagyok abban, hogy szerencsés csillagzat alatt fonódtunk össze. Ugyan mi szinte még a spontán szexet is Google naptárban vezetjük, ami rendszerint érdeklődés hiányában elmarad, de 10 év után is szorosan egymás mellé söndörödve alszunk el minden este, miután sikerül bevánszorognunk a hálószobánkba a kanapéról félálomban, vagy valamelyik gyerekszoba padlójáról feltápászkodva. Vannak hibáink, külön-külön és együtt is, de az a láthatatlan, ám annál erősebb kötelék, ami kettőnk között szövődik, sosem szakadhat el. Örök. Örökkön örök.
Fenekestül felfordult az életünk, ennyi idő alatt mindketten megváltoztunk: a szemünk alá repült néhány szarkaláb, és tucatjával növesztjük az ősz hajszálakat is. Ma már nem csak ketten vagyunk ebben a kapcsolatban, most már sokszöget alkotunk: családdá gömbölyödtünk. Már nem azok vagyunk, akik voltunk. Minden változik körülöttünk, de egy valami tíz éve örök. Mi.
