Család

Nem a lányunk, de mégis a mi kölykünk – egy szívszorító szalagavató tánc története

Vannak fontos pillanatok az életünkben, amikre mindig emlékezni fogunk. Nyomuk marad. Kishúgunk szalagavató bálján nem lehetett ott apa. Oly sok eseményről lemaradt, mert a sors megfosztotta tőlünk. Négy lánytestvér, egy szipogó anya, a nélkülözhetetlen pótólhatósága és egy tánc, amit sosem felejtünk.

Az idő, a távolság enyhíti a sebeket. Gondos fertőtlenítés után szeretettel leragasztja egy sebtapasszal, ami egyszer csak enyhítést hoz. Gyógyít. De miután lekerül a kötés, megmarad a heg. Látszik. Sosem tűnik el. Ha ránézünk, mindig eszünkbe jutnak keletkezésének körülményei, de már picit sem fáj. Az élet a sérüléssel is vészesen halad tovább. De a begyógyult seb mindvégig ott marad, nem hagyja, hogy feledésbe merüljön. Figyelmeztet. És mi mindennap emlékszünk is rá.

Apa 14 éve vett tőlünk örökre búcsút.

Hosszú betegség után kellett elengednünk a kezét, és tudom: fájó szívvel hagyott itt bennünket, de ő már menni akart. Nem tudom leírni.

Mintha fájdalomcsillapítás nélkül kiszakítottak volna belőlünk egy darabot, amit aztán még csak össze sem varrt senki.

Túléltük. Mert túl kellett. Tovább léptünk. Mert nekünk is mennünk kellett. Az nem lehet, hogy örökre ott maradjunk az ágya mellett, és meg sem moccanjunk! Nagy levegőt vettünk, és nélküle indultunk tovább az úton. Nehéz volt, és nehéz még ma is. De igyekszünk mindannyian arra a távoli pontra összpontosítani, ahol a föld és az ég összeér.

Apa halála napján lettem 18 éves, a nővérem akkor elmúlt 19, húgainknak pedig 8 és 4 évesen kellett megbirkózniuk a megváltoztathatatlannal. Anyával együtt 5 nőként maradtunk egyedül. Apával is szoros kapcsolat volt közöttünk, de a tragédia, a közös seb még közelebb terelt bennünket egymáshoz. Egycsapásra vált anyából egyedüli családfenntartó, nővéremmel együtt pedig pillanatok alatt kicsit a húgaink gyámjaivá léptünk elő. Nem volt terhes a hirtelen felnőtté válás, inkább azt gondoltuk: az élet ezt a feladatot osztotta ránk, akkor nincs más választásunk, mint tudásunk szerint a legjobban teljesíteni.

Próbáltuk Zitával azt megadni a testvéreinknek, amit gyerekként mi is megkaptunk szüleinktől. Igazságtalannak éreztük, hogy nekik már apa nélkül kell felnőniük.

Testvér, barát, anya, apa egyszerre

Zsanci most már 18 éves, nagykorú ebihal, aki hamarosan érettségizik, és egyetemre felvételizik. Mivel sajnos apára nem emlékszik, ezért mi kicsit az apukája is vagyunk. Nem lehet könnyű három nővér húgának lenni, mert nem elég, hogy van egy anyukája, még másik három nőnek is el kell számolnia mindennel. Talán mert ő a legkisebb, mindentől óvtuk, féltettük. Neki aztán tényleg mindig időben haza kell érnie, az ő ellenőrzőjét többen vizslatták, rá többen szóltuk, őt sokan dicsértük. Anya mellett, apa helyett két, három másik anyukája is volt. Van.

Zitának és nekem saját családunk kerekedett: mindkettőnk túl van az egyetemen, férjhez mentünk, fejenként három gyereket terelgetünk, és a munkában is próbálunk helyt állni. Neszta két éve a jogi egyetem padjait koptatja, és mellette próbál egy kis zsebpénzt gyűjteni alkalmi munkákkal.

Zsanci valahogy mindannyiunk kislánya maradt, akiről még ma sem hisszük el, hogy papíron már felnőtt ember.

A mai napig fel kell hívnia, ha hazaért tőlünk, valósággal vallatjuk egy-egy házibuli után, és gyanakodva, hüledezve beszélgetünk arról a pasiról, aki csak ránéz (persze azonnal mindhárman lecsekkoljuk a körözöttek listáját, ne adj’ isten, köztörvényes bűnöző udvarol a mi kishúgunknak).

Megszokta, szereti ezt a fajta sokszoros anyai törődést. Nyilván néha mindannyian az agyára megyünk, de tudja, hogy ránk bármikor számíthat. Ha anyát érthetően nem is avatja be minden részletbe, valamelyik nővére mindenről tud. Vagyis mindhárom testvére mindig tud mindenről. Bármi történjék, triplán mellette állunk még akkor is, ha előtte sóhajtozva megdorgáljuk.

Egy keserédes keringő

A napokban volt a szalagavató ünnepsége. Nagyon készültünk az eseményre, mert tudtuk, hogy neki fontos. Anyával választottak ruhát, Neszta intézte a fodrászt, kisminkelte, Zitáék 100 kilométert utaztak, hogy ott lehessenek, én pedig csak belibbentem a férjemmel és három gyerekünkkel.

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, amikor a végzős keringő után minden lány az édesapjával táncol majd. Mi is átmentünk ezen: évekkel ezelőtt Zitát ekkor egy osztálytársa kérte föl, az én szalagavatómból kimaradt a keringő, két éve Nesztát férjeink és fiúgyerekeink „táncoltatták” meg apa helyett. Ezek olyan pillanatok, amiket sosem felejtünk el. Elraktározzuk a közös emlékezetbe.

Amíg anya végigvideózta a Vörösmarty Mihály Gimnázium háromórás műsorát, addig mi a gyerekeinknek lufikat próbáltunk csórni, magassarkúinkat lerúgva rohangáltunk utánuk, kakaós csigát szereztünk, nehogy éhen vesszenek, és amikor Zsanci jött, együtt ámultunk és bámultunk. Aztán elérkezett a közös keringő. Tizennyolc éve alatt csak az esküvőinken láttuk Zsancit szoknyában, ő inkább mindig fiús volt, fűzöld térdű gatyákkal és agyonfocizott cipőkkel. Hirtelen eszembe jutott, amikor kétévesen apával kocsit „vezetett”, amikor elszökött kismotorjával az oviból, amikor ugyanúgy utálta az iskolát, ahogyan én. A perc, amikor pilótakekszet hozott nekem a szülőszobára, és török dalokkal ringatta éjszaka a első kisbabám, hogy picit végre aludni tudjak. Aztán három napig nem szóltunk hozzá, amikor kamaszkorában rövidre vágatta derékig érő haját, és majd agyvérzést kaptunk, amikor bemutatta első barátját. És most ott állt mosolyogva, talpig hófehérben egy esküvői ruhában. Anya remegő kezekkel tartotta a kamerát, mi, nővérek pedig sűrűn törölgettük a szemünket. Aztán együtt bőgtünk. Nem, nem nőtt fel. Csak fordulóponthoz közeledik az élete, s vele együtt a miénk is.

Nem a lányunk, de mégis a mi kölykünk

Anya mögött szorosan ott voltunk mindhárman, amikor ott kellett lennünk. Apának mennie kellett, de mi sem anyát, sem a kishúgunkat nem hagytuk egyedül. Apa aznap vele sem táncolhatott, de volt, aki Zsancit felkérje. Mi, a férjeink, és elsőként a gyerekeink szaladtak oda hozzá. Megható pillanat volt. Két lányom és kisfiam mostanában annyi idős, mint húgom volt, amikor elvesztette az apukáját. Szívszorító és boldogságos kettősséget éreztem.

Az idő, a távolság enyhíti a sebet. A steril sebtapasz alatt gyógyulásnak indul. A kötés lekerülése után ugyan ott marad a heg és sosem vész nyoma, de nem is szabad eltüntetni. Már régóta nem fáj, de ha ránézünk, mindig eszünkbe jut keletkezésének körülménye. Mint mindennap, úgy a szalagavató bálon is hiányzott valaki. Zsancival sem táncolhatott az édesapja, de ott voltunk neki mi, akik megpróbáltuk aznap is picit átvenni a helyét. Megpróbáltuk pótolni a nélkülözhetetlent. Együtt gondosan leragasztottunk egy újabb sebet.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése