Mindenki másképp csinálja – ez különösen a szülőségre jellemző. Nálunk a betegségekre a hétköznapitól eltérő forgatókönyv van bevezetve, ilyenkor sokszor elmondom este, hogy bármi van, keltsen fel, vagy egyszerűen aludjon mellettem a gyerek, hogy mindketten nyugodtabbak legyünk. Egyébként nem szeretem, ha mellettem alszanak, mindenkinek van saját szobája, saját ágya, feküdjenek le ott. A lányom az a fajta, aki nagyon ritkán, kb. évente egyszer beteg, akkor viszont nagyon lázas tud lenni, nem ritka a 40 fok feletti hőmérséklet sem. Aztán két nap múlva már nincs semmi baja, addig azonban a torkomban dobog a szívem, vajon elég lesz-e a lázcsillapító, meg a hűtőfürdő, vagy a kritikus szám fölé emelkedik a láza és mentőt kell hívnom. Aggódom, na.
Eddig sosem hagytam még otthon egyedül, de ma muszáj volt. Mivel csak hőemelkedése volt, fejfájásra panaszkodott reggel, és rázta a hideg, félve megkérdeztem, hogy itthon tud-e maradni egyedül? Ha feljebb megy a láza, akkor azonnal jövök, teát, pirítóst készítettem neki, és gyümölcsöket is vittem fel a szobájába. Azóta azzal nyugtatom magam, hogy nem vagyok szar anya, nincs nagy baj, és különben is a szüleim ott laknak a szomszédban, nem történhet semmi.
Hőmérő odakészítve, megbeszéltük, hogy rendszeresen méri a lázát, és ebédre eszik forró húslevest, magam sem tehetnék többet érte, ha mellette ülnék is. Amikor kicsi volt, hulla lázasan feküdt mellettem, aludni nem tudott, én pedig órákon át meséltem neki, miközben fogtuk egymás kezét, és időnként lecseréltem a testét borító vizes lepedőt. Addigra már rendszerint megkapta a beadható legnagyobb adag lázcsillapítót, fénylett a szeme, bágyadtan hallgatta a mesét, és néha-néha közbekérdezett. Emlékszem, mindig elcsodálkoztam, hogy ennyire lázasan hogy tud lényegi kérdéseket feltenni. A beteges napok csak a miénk voltak, gyakorlatilag senki másnak nem engedte, hogy hozzáérjen, még a legszörnyűbb hűtést is egész engedelmesen viselte, ha én csináltam. Elvégre én vagyok az anyja, az a dolgom, hogy mellette legyek ilyenkor.
Egy kolléganőm mesélte a liftben reggel, hogy ő már legalább két éve otthon hagyja az ugyanennyi idős fiát, amikor beteg, és nincs nagy baj, mert nem tud mindig otthon maradni, ne aggódjak, minden oké lesz. És én bízom is benne, hogy nem lesz hirtelen rosszabbul, de azért jelentős lelkiismeret-furdalással küzdök.
Persze tudom, hogy egyszer ezt is el kell kezdeni, hiszen nem kicsi már, megbízható, értelmes 13 éves lány. Semmi megoldhatatlan nincs, nem hal éhen, van mindene, szól, ha menjek… Ennyi idősen engem lazán otthon hagytak a szüleim, akkor is, ha nem voltam jól, nem aggódtak, és még mobil sem volt akkoriban. Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal nyugtatom magam, és reálisan nézve azért kicsit túlparázom a dolgot, de ilyen vagyok, nincs mit tenni.
Ti hány éves korában hagytátok otthon először egyedül a beteg gyereketeket?
