„Úristen, bárcsak felnőtt lennék már!” – talán nincs is ember, aki gyerekként ne mondta volna ki párszor ezt a mondatot. A szerencsés többség ezt a durcás pillanatokban élte át, mert mondjuk az anyukája nem engedte, hogy öt gombóc fagyit megegyen, ezért kénytelen volt beérni kettővel. Nekem azonban a felnőttség iránti vágy a mindennapokat teljes mértékben meghatározó igény volt kiskoromban. A legkorábbi gyerekkori élményeim közé tartozik a kívánság, hogy minél előbb felnőjek, és ne kelljen végre többé a szüleimtől függenem. Mondhatjuk, hogy elég kaotikus közegbe pottyantott le a gólya. Adott volt két nagyon fiatal szülő: egy kezeletlen depressziótól szenvedő és azt alkoholizmussal tompítani igyekvő anya és egy rengeteget dolgozó, kapcsolatfüggő apa, aki egy italkereskedő cégnél dolgozván felesége ital iránti igényeit folyamatosan kiszolgálta, hiszen ezzel is a szeretetét igyekezett bizonyítani. Őrült logika, de van benne rendszer.
A történetnek hosszú távon mindannyian szenvedő alanyai voltunk. Apám a folyamatos őrlődés, anyám az alkoholbetegség és az azt kísérő állandó lelkifurdalás miatt. Én meg apró gyerekkorom óta azt éltem meg, hogy sosem lehet tudni, mit hoz a nap. Állandó kiszámíthatatlanságot tapasztaltam, hiszen reggel még nem tudhattam, hogy anya ma éppen az az imádni való tündér lesz estig, akit olyan nagyon szeretek, vagy éppen már kora délutánra öntudatlanra issza magát, és retteghetek egészen estig, míg apu haza nem ér, nehogy valami baleset érje, összetörje magát, vagy egy elejtett csikkel ránk gyújtsa a lakást. Tény és való, alkoholista szülők gyerekének lenni egyszerre félelmetes és nagyon melós dolog. Egy gyerek ilyenkor azt tanulja meg, hogy a világ kiszámíthatatlan, állandó stressz, folyamatos készenlét állapotában kell lenni, mert nem lehet tudni, mikor kell menekülni vagy éppen segítséget hívni.
Az alkoholista szülők gyerekeinek éppen ezért nincs is igazi gyerekkoruk, hiszen nincs meg az a biztonságot adó, állandó és támogató közeg, melyben azt élhetnék meg, hogy bátran felfedezhetik a világot. Ezek a gyerekek azt tanulják, hogy bármelyik pillanatban késznek kell lenni a tűzoltásra, mert a katasztrófa mindig a sarkon leselkedik.
Így voltam ezzel én is, és ha nem figyelek, néha még ma is belecsúszom az állandó világvégevárás csapdájába. Felnőttként aztán, amikor olyan társaságba kerültem, ahol mertem beszélni a gyerekkorom viszontagságairól, mindig mély együttérzéssel és sajnálkozó tekintetekkel találtam szembe magam. Ez egy ideig jólesett, de azért néha mellbe vágott a gyakran elhangzó „ahhoz képest, hogy ilyen mélyről indultál, milyen jól boldogulsz az életben” mondat. Mert amennyire büszke voltam arra, hogy tényleg kreatívan tudok megoldani vészhelyzeteket, annyira fájt ez az ahhoz képest bélyeg.
Tény, ha valaki nem éppen idilli gyerekkorral a háta mögött vág neki a nagyvilág kihívásainak, számos helyzetben nehezebb dolga van, mint szerencsésebb társainak. Főleg, amikor az önbizalmára lenne szükség. Viszont hála istennek a családon kívül egyéb szocializációs közegekbe is bekerülünk az évek során, és más ingerek is érnek bennünket, úgyhogy aki a rajtnál kedvezőtlenebb pozícióból indul, azért annak is van esélye arra, hogy boldog és sikeres felnőtt legyen, még ha kicsit többet is kell küzdenie.
A nehéz gyerekkorral foglalkozó pszichológiai kutatások is sokáig arra összpontosítottak, hogy milyen hátrányokat szenvednek el az érzelmileg elhanyagolt és bántalmazott gyerekek. A vizsgálatok olyan megállapításokra jutottak, hogy akinek sanyarú gyerekkor adatott,
- az felnőttként is több nehézséggel küzd,
- a gyerekkori traumák olyan mély nyomokat hagytak benne, hogy soha nem lesz képes teljes mértékben kibontakoztatni a képességeit,
- hajlamosabb bizonyos mentális betegségekre, például depresszióra vagy szorongásra,
- rosszabb eredményt produkál az intelligencia- és memóriateszteken, mint harmonikus körülmények között felnövő társai,
- és úgy tűnik, hogy az érintettek nagyobb eséllyel küzdenek bizonyos fizikai betegségekkel is, például krónikus hátfájással vagy szívbetegségekkel.
Nem vitatva, hogy ezek is fontos eredmények, szerencsére létezik ma már egy másik iránya is a tudományos vizsgálódásnak. JeanMarie Bianchi, a Wilson College munkatársa vezetett például egy ilyen kutatást.
„A célunk az volt, hogy felfedjük ennek a populációnak a pszichológiai értelemben vett erősségeit, mert arról eddig nagyon keveset tudtunk, hogy mi az, amiben igazán jók ők” – mondta a szakember.
A kutatók a többi között arra jutottak, hogy akik sanyarú körülmények között nőttek fel, azok
- jobb megfigyelőképességgel rendelkeznek,
- kiemelkedő az alkalmazkodóképességük,
- gyorsan ráéreznek mások mögöttes szándékaira,
- hamarabb felismerik az emberek közötti dinamikákat,
- megoldásközpontúak,
- jobban viselik a bizonytalanságot,
- optimistábbak,
- gyorsabban képesek nézőpontot és stratégiát váltani.
Persze mindezek tudatában sem kívánnánk azt senkinek, hogy szomorú körülmények között nőjön fel azért, mert majd milyen kreatívan fogja megoldani felnőttként a problémákat. Ellenben örömmel konstatáljuk, hogy egyre árnyaltabb képet kaphatunk az érzelmileg elhanyagolt, bántalmazó gyerekkort átélt emberek személyiségszerkezetéről. Ez ugyanis lehetővé teszi azt is, hogy a traumatikus gyerekkort átélt fiatalok azokat a képességeiket, melyekben a társaik előtt járnak, kellő odafigyeléssel kibontakoztathassák.
Fontos hangsúlyozni ugyanakkor, hogy nehéz gyerekkor alatt itt nem a szerény anyagi körülményekre kell gondolni, hiszen szegénységben is lehet szerető, biztonságos, támogató közeget nyújtani egy gyereknek éppen úgy, ahogy anyagi jólétben élő szülők is bántalmazhatják fizikailag vagy érzelmileg a családjukat.
