Rohamosan közeledik az osztálytalálkozónk, én meg itt állok 45 évesen, és nem akarok elmenni rá. Nem azért, mert ne kedvelném a volt osztálytársaimat, sőt közülük többen is egész életre szóló barátokká váltak az idők folyamán, de nem bírom elviselni, hogy mindenkinek van gyereke, csak nekem nincs.
Nem direkt nincs gyerekem, egyszerűen úgy alakult az életem, hogy nem jött össze, amikor akartam volna, aztán még el is váltam, és azóta nem találtam párt magamnak.
Vannak fellángolások, apró szerelmek, rövid kapcsolatok, de alapvetően arra koncentráltam a sikertelen házasságom után, hogy megteremtsem magamnak az anyagi biztonságot és karriert építsek, nem pedig a párkeresésen volt a hangsúly. Mire észbe kaptam, már elmúltam 40 éves. Tudom, hogy van rá számos példa, hogy akár 50 évesen is lehet gyereket szülni, de én azt érzem belül, hogy ez a hajó már elment, és sosem élhetem át az anyaság csodáját. Ez fáj.
Az osztálytalálkozókon pedig egyértelmű, hogy mindenki összeméri magát a másikkal, nem lehet elkerülni, hogy felállj és beszámolj róla, hogy mit értél el az életben. És persze el tudnám mesélni, hogy van saját cégem, ami kifejezetten sikeres, és hogy bármikor foghatom magam, és elindulhatok egy világ körüli útra, mert már egyáltalán nincsenek anyagi gondjaim. De azt nem tudom odatenni mellé, hogy van egy szép kislányom vagy kisfiam, aki tehetséges sportban, rajzban, zenében, akármiben. Aki esténként odabújna hozzám az esti mese alatt, és akiről elő tudnék kapni a táskámból egy egész fotóalbumot, amiben hatszáz képen megmutathatnám a volt osztálytársaknak, mennyire cuki arcokat vágott hat hónapos korában.
Részlet az Anyák napja című filmből
Ezzel pedig nem tudok szembenézni, nem akarom magam kitenni annak a fájdalomnak, amit éreznék akkor, amikor minden egyes osztálytársam elmeséli, milyenek a gyerekei és a családja.
A hétköznapokban nem szoktam ezen gyötrődni, élvezem és szeretem az életemet így is, hogy nincs gyerekem. Mégis, belül azért nem érzem teljesnek így, egyedül. A barátaim gyerekeivel sok időt töltök, sőt keresztanyukának is felkértek, maximálisan oda is teszem magam ebben a szerepben, és minden perc kincset ér számomra a keresztgyerekeimmel. De azért ez mégsem ugyanaz, mintha a sajátjaim lennének.
Lehet, hogy ez úgy hangzik, mintha homokba dugnám a fejem, és nem akarnék szembenézni a saját problémáimmal, de nekem inkább csak arról szól az, hogy elkerülöm az osztálytalálkozókat, hogy nem teszem ki magam felesleges szenvedésnek. Aki a barátom közülük, azokkal úgyis találkozni szoktam rendszeresen, a többiek pedig jó eséllyel csak szánakozva néznének rám, amiért nekem nem jött össze az idilli család. A szánalomból pedig kösz, de inkább nem kérek.
