Azt mondják, ami a gyermekvállalást illeti, a férfiak nem futhatnak ki az időből úgy, mint a nők. De a hitük, energiájuk, akarásuk nekik is elfogyhat. Alakulhat úgy az élet, hogy bár úgy érzik, mindent megtettek érte, ötvenévesen nemhogy családjuk nincs, de ennél sokkal rosszabb is történhet velük.
Péter elvált építész. Magas, jó kiállású, ötvenéves – bár nem tűnik annyinak.
Huszonöt évesen házasodott, feleségével több gyereket is terveztek. „Nekem a család, illetve annak a hiánya mindig is központi kérdés volt az életemben” – mondja. Testvére nincsen, még kisfiú volt, amikor édesanyja komolyan megbetegedett, és az élete hátralévő részében ápolásra szorult. „Irigykedtem az osztálytársaimra, hogy nekik egészséges az anyukájuk, hogy ők nem csak az apjukkal mennek a kirándulásra. Emlékszem, egyszer a nagynénémmel és az apukámmal utaztunk valahova, nagyon jó érzés volt, mert elképzeltem, hogy akik most látnak minket, azt gondolják, egy család vagyunk. Többet szerettem volna kapni a szüleimből, de édesanyám betegsége elvette tőlem őket. Felnőtt fejjel már látom, milyen nehéz helyzetben voltak, és hálás vagyok nekik, mert az életben megállom a helyem, …csak hát… ez a család dolog nem akar sikerülni.”
Péter szülei korán meghaltak, hiányukat felesége édesanyja és édesapja pótolták, akik fiukként szerették őt. Négy éve volt házas, amikor kiderült, hogy a felesége egészségügyi probléma miatt nem eshet teherbe. „Ez sokkolt.
Anyukám nem tudott anya lenni a betegsége miatt, apám nem tudott apa lenni, mert sorsának terhe alatt magába fordult, a feleségem pedig nem lehet a gyerekeim anyja.
Kétségbeestem, depressziós lettem, persze nyilván a feleségemnek sem lehetett könnyű dolga. Úgy éreztem, választanom kell a saját gyerek és őközötte. A kapcsolatunk kezdett szétzilálódni, egy ideig még a félelem tartott össze minket. Tudtam, ha elválunk, egyedül leszek, mint a kisujjam. És persze ott volt az is, hogy mit szólnak majd az ismerősök, ha elhagyom a beteg feleségem. Ugyanakkor láttam apám példáját is, aki egész életében egy nőt ápolt, kitartott, de lassan tönkrement bele.”
Péter végül harmincöt évesen vált el, volt feleségével a mai napig jóban vannak. „Az utolsó években együtt gyászoltuk el a kapcsolatunkat. Összekötött minket a trauma, és sokáig nem gondoltam, hogy más nővel boldogabb lehetnék. A végső lökést az adta meg, hogy elmentem egyedül síelni, és ott érdekelni kezdett egy lány. Nem történt semmi, de ez elgondolkodtatott. Hazamentem, a feleségem rám nézett, és tudta. Másnap szétköltöztünk. Megkönnyebbülés volt, hogy végre kimondtuk.”
Péter nyolc hónapig egyedül volt, aztán kezdett csak ismerkedni. Úgy képzelte, hogy független, gyermektelen nőt keres, a sors azonban rendre kisgyermekes, elvált anyákat hozott elé. Egy gyerekkel, kettővel, kisfiúval-kislánnyal, három-, hat-, kilencévesekkel – mindenféle variációban – és ő igyekezett minden családba beilleszkedni. „Rájöttem, hogy lehet más gyerekét is szeretni” – mondja.
Annyira, hogy olykor nem is a párkapcsolat volt az elsődleges, hanem az a miliő, a gyerekes-családos lét. Előfordult, hogy épp azért volt nehéz a szakítás, mert a gyerekek jelentették a visszahúzó erőt.
Egy-két éves kapcsolatai voltak, de azt mondja, senkivel nem érezte az igazi elköteleződést, nem alakult úgy, hogy a közös gyerek szóba kerüljön. „Valami hiányzott.”
2014 végén ismerte meg Ildit, két kisfiú édesanyját, aki akkor már külön élt férjétől. „Már az első beszélgetésünk alkalmával előjött, hogy ki mit szeretne az élettől. Mondtam, hogy nekem a családélmény fontos. Ha megvan a lehetősége egy közös gyereknek, az nagyon jó, de anélkül is el tudom képzelni így, hogy van két kisfiú, akit együtt nevelhetünk. Ő azt mondta, már nem szülne.”
Másnap felhívta Ildit. „Csak meg akartam kérdezni, milyen volt a napja, de órákat beszéltünk, aztán másnap is. Rendszeressé váltak a többórás esti beszélgetések.”
Később jöttek a találkozások is. „A zsánerem volt. Magas, barna, kék szemű. Bár hét évvel volt fiatalabb nálam, úgy éreztem, mintha gimiből ismernénk egymást, azonos közegből jönnénk, egy nyelvet beszélnénk. Órákig tudtunk ücsörögni az utcán, nézelődtünk. Ugyanazokat az apróságokat vettük észre, vagy amit a másik észrevett, egyformán érdekesnek találtuk. Sokat nevettünk. Lassan gyűltek az eddig még másokkal meg nem élt, újszerű élményeink. Negyvennyolc évesen ez nagy kincs! Időtlenséget éreztünk, és lassan odalettünk egymásért.”
Két hónap után a nő bemutatta a gyerekeinek is. Péter kíváncsi volt rájuk, úgy gondolta, ennyi tapasztalattal a háta mögött, nem jelenthet számára problémát ez a rész. De csalódott. „Miközben Ildivel egyre inkább megerősödtek az érzéseim, hogy összhangban vagyunk, jól tudunk együttműködni, gondoskodó anya, a gyerekekben nem láttam azt a nyugodt, laza, kedves, vidám nőt, akit megismertem.”
Időközben kiderült, hogy noha Ildi két éve külön élt férjétől, kapcsolatuk nem rendezett, a gyerekek meglehetős összevisszaságban elég sokat vannak az apjuknál, aki teljesen eltérő értékrendben neveli őket. „Rengeteget beszélgettünk gyereknevelési kérdésekről. Ha kettesben voltunk, a kapcsolatunk szárnyalt, de ha négyesben a gyerekekkel, nem volt épp ideális.”
Ennek ellenére – mint Péter mondja – Ildiben erősödött a vágy, hogy közös gyermekük legyen. „A barátaim előtt azzal viccelődött, hogy vétek lenne nem reprodukálni a genetikai állományom, miközben azt is hangoztatta, hogy vallásos, és képtelen volna abortuszra”
Péter ezek után úgy gondolta, csak rajta múlik lesz-e közös gyerekük, de aggályai voltak a körülmények miatt, ezért kérte Ildikót, kezdjen bele a válóperbe, ami meg is történt. Péter azt meséli, párja javaslatára áttértek megszakított védekezésre. „Ő volt az első nő a feleségem óta, akivel nem éreztem szorongást, ha nem védekeztünk százszázalékosan.”
A válóper elindult, de mint lenni szokott, nem volt egyszerű menet. De más is történt… Ildikó az egyik reggelen azt mondta, fél, hogy terhes. Idegességében elszívott három cigit, zsinórban. „Ledöbbentem” – mondja Péter. „Nem értettem. Nem gondol a magzatunkra?! Azzal védekezett, hogy ennyitől nem lesz semmi baja. Lehet, hogy így van…, na de amikor a saját gyerekeit várta, vajon cigizett? Persze, hogy nem…, csúnya vita lett a vége. Kitaszítottnak, megtagadottnak éreztem magam. Estére valamelyest megnyugodtunk, kisimultak a dolgok. De
mit tehet ilyenkor egy férfi?! Átgondoltam, és azt mondtam neki, ha elveteti magzatunkat, az a kapcsolatunk végét jelenti. Ő azt válaszolta, nem kell, hogy vége legyen, csak túl korán jönne most egy baba.
Másnap reggel Ildikó elvégezte a tesztet, ami pozitív lett. „Gondolkodásra nem volt idő, mert aznap délután jöttek a gyerekei, és este már mentünk velük nyaralni. De előtte gyorsan nőgyógyászhoz. Én a rendelő előtt vártam, és miután kijött, azt mondta: „Az ultrahang szerint olyan pici, hogy még az sem eldönthető, hogy méhen belül van vagy kívül. Négy nappal későbbre megbeszéltem egy időpontot az orvossal. Szerinte akár már három hónap múlva újra terhes lehetek.” Köpni-nyelni nem tudtam, csak fájdalmat éreztem. Ráadásul négy nap múlva… épp a születésnapomon! De mit tehet ilyenkor az ember? Nem kényszerítheti olyan helyzetbe szerelmét, amelybe láthatóan nem vágyik. És nekünk mennünk kellett nyaralni a gyerekeivel és a fájdalmunkkal.”
Eljött a műtét napja. „Megpróbáltunk nem gondolkozni, csak csinálni, úgyis felfoghatatlan. A fájdalom ellenére, de inkább talán épp azért, olyan egységélményt éreztem, mint talán soha. Mintha már egyek lennénk… mert azok is voltunk addig a napig. A klinikán külön szobát kapott, egymást ölelve feküdtünk az ágyban, aztán megkapta az injekciót, és már nem volt visszaút. Láttam, ahogy betolták a műtőbe, és mindketten magunkra maradtunk, én a műtét alatt azon izgultam, csak jól sikerüljön. Mi lesz, ha esetleg már nem szülhet?! Amikor kitolták, még aludt, amikor ébredezni kezdett újra melléfeküdtem, és ő hálás volt érte, hogy mellette vagyok. Mint az apás szülés… csak ez apás abortusz volt.”
„Másnap mentünk vissza a nyaralásra. A gyerekekkel nem volt egyszerű, Ildikóval mégis összetartozásban és megértésben teltek a napok. Nem emelhetett, nem mehetett vízbe, rám hárult a feladat. Ambivalens érzés volt azokat a gyerekeket terelgetni, akik miatt a mienk nem születhetett meg, és közben segíteni Ildikót a férjével való viaskodásban, akinek két gyereket is szült.”
Eljött az ősz, kezdődött az iskola, folytatódott a válóper. „És akkor egyszer csak azt kérdezte, mi lenne, ha már nem szülne. Iszonyú indulat öntött el. Nem voltam méltóságteljes, ez a kérdés felszakította az abortusz összes fájdalmát. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság kirobbanó dühe volt. Nem találkoztunk egy darabig, de nem tudtunk elszakadni, szinte naponta telefonáltunk egymásnak.”
Két hónap telt el így, míg újra találkoztak. „A viszontlátás öröme minden porcikánkat átjárta, de az öröm nem tartott sokáig. Egy alkalommal Ildikó „méhe gyümölcseként” beszélt fiáról – teljesen kiborultam. Erre azt kérdezte, ha annyira akartad a gyerekünket, miért nem mondtad, hogy tartsuk meg? Mert nem mondhattam! És elkezdődtek a vagdalkozások: „A te körülményeid miatt, kellett elvetetni!” „Senki sem hibáztatható a körülményeiért! Nem az én hibám, hogy negyvennyolc évesen nincs gyereked!” Ekkor értettem meg, hogy az abortusz számára két gyerek mellett nem akkora fájdalom, mint nekem. Ő az „életben lévők jogára” hivatkozva felelősségteljes anyának érezte magát, miközben velem felelőtlenül viselkedett. Arra is rájöttem, hogy teljesen máshol tart a gyászban és bagatelizálja a történteket: „Még nem volt szívverése” – mondta. De ami végképp kicsapta nálam a biztosítékot, az a következő mondata volt: „A fájdalmaddal nem tudsz mit kezdeni. Hogyan szerethetnéd más gyerekét, ha nincs sajátod?!”
Nem fogta fel, hogy törvényes jogánál fogva másik két ember életével játszott, a magzatunkéval és az enyémmel.
Ildikó és Péter két évvel ezelőtt végleg szakított. A férfi azt mondja, az abortusz évfordulója különösen nehéz időszak volt, hiszen születésnapjára esett. „Olyan meghatározó lelki élmény volt, melyet valószínűleg sosem felejt el az ember. Meg kell tanulni együtt élni vele.”
Hónapokig álmatlanság gyötörte, lefogyott, nem tudott a munkájára koncentrálni. Sokat rágódott azon, hogyan történhetett ez így.
„Valahol érthető…” – tűnődik. „Ők a babával egy test, az apa meg bármikor eltűnhet. Ilyen szempontból a nők kiszolgáltatottak, de más szempontból a férfiak is. Egy nő megtarthatja a magzatát a másik akarata ellenére is. Az apa viszont nem tehet semmit. Nem tudtunk együtt gyászolni, pedig óriási szükségem lett volna a megértésére. Így viszont három dolgot kellett egyedül elgyászolnom: a kapcsolatot, a magzatunkat és talán azt is, hogy valaha gyerekem lehet. A fiatalkori házasságom azért ment tönkre, mert a feleségem nem lehetett terhes, a felnőttkori első (és talán utolsó) nagy szerelmemet pedig azért vesztettem el, mert teherbe esett.”
A történet később újabb szomorú fordulatot vett. A férfi nem tudott beletörődni, hogy egykori párja nem áll szóba vele, és számtalan csatornán próbált kapcsolatba lépni vele. SMS-eket írt neki, verseket ragasztott ki a lakhelye és munkahelye környékére, amit a nő zaklatásnak vett, és feljelentette őt. Péter azt mondja, csak próbálta megértetni egykori párjával, mekkora fájdalmat okozott neki. „A harag a gyász része, valahogy ki kell adni. Nem tudtam elfogadni, hogy két ember szereti egymást, mégsem tud kiteljesedni a kapcsolatuk. Bár ma már azt gondolom, nem szeretett igazán, vagy nem jól szeretett.” Az első tárgyalást február 14-re, Valentin napra tűzte ki a bíróság.
(A cikkben szereplők keresztnevét az érintettek védelmében megváltoztattuk.)
