A történet úgy kezdődött, hogy mivel hamarosan iskolába megy a kisebbik gyerek is, elmentem egy sor tájékoztatóra, nyílt napra. Az egyik helyen szóba kerültek a szakkörök, majd az alábbi rövid párbeszéd következett.
Igazgatónő: Ezen a ponton hadd kérjem meg a kedves leendő elsősök szüleit, már most, a tervezésnél, hogy amennyiben hozzánk íratják be a gyerekeiket, ne terheljék őket agyon a különórákkal! Az ötödikeseink, hatodikosaink felső tagozatban nagyon leterheltek. Amikor megkérdezzük őket, hogy mennyi szabadidejük van, hosszas gondolkodás után legfeljebb heti egy-két órát tudnak mondani. Kell, hogy legyen a gyerekeknek hetente két délutánjuk, amikor sehova nem rohannak, amikor semmit nem csinálnak!
Szülő: Teljesen egyetértek. Az én nagyobbik, ötödikes fiam egy nyolcosztályos elit gimnáziumba jár. A múlt héten megkérte őket az osztályfőnökük, hogy fejezzék ki szavak nélkül, hogyan érzik magukat. Válaszként a gyerekek kilencven százaléka lefeküdt a padra.
Vajon nincs igaza az igazgatónőnek abban, hogy túl sok különórát szervezünk a gyerekeknek? De mi itt a megfelelő egyensúly? Hiszen a mozgással biztosan nem ártunk, és ha a gyerek maga szeretne az osztálytársaihoz hasonlóan sakkra, hip-hop táncra, angol szakkörre járni, akkor nagyon nehéz ezekre folyamatosan nemet mondani.
„Az örök álmodozó, legszívesebben a babáival eljátszó hatévesnek vélhetően más igénye van pluszfoglalkozásokra, mint annak a társának, akinek a világ összes mozgása nem elég.” (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Kallos Bea)
A kisiskolás gyerekek jelentős része valóban fáradtnak tűnik. Ennek persze részben a sokat kritizált tananyagmennyiség az oka. Mivel azonban ez a jelek szerint a közeljövőben nemigen fog változni, nekünk, szülőknek az alábbi választási lehetőségeink vannak:
1. Megfogadjuk az igazgatónő intelmeit, és hagyunk hetente két szabadnapot a srácoknak.
2. Nem fogadjuk meg a tanácsot, és mindennap elvisszük őket egy-két különórára, hogy mozogjanak, „fejlődjenek”.
3. Legfeljebb azokra a foglalkozásokra íratjuk be őket, amiket az iskola kínál, iskolaidőben.
„Az én fiam judóra, focira és úszásra jár, ebből kettő iskolaidő utánra esik. Ez hetente kétszer kettő plusz sportfoglalkozást jelent a négy óra után, a többi napon egyet – mondja Renáta tízéves fia különóráiról. – Bevallom, olykor hetente egyszer tartok neki és a barátainak egy játékos angolórát is. Mégsem érzem úgy, hogy mindezzel túlságosan leterhelném. Ha itthon ül, rögtön jön a kérdés, hogy anya, gépezhetek? Hat-hét óráig dolgozom, az esti időszakban már itthon, nem tudok vele az első kérésre leülni játszani. Szerintem ennél sokkal jobb megoldás, ha mozog. Olyan edzők mellett és olyan gyerekekkel, akiket kifejezetten szeret.”
A legtöbben a mozgást, illetve a tehetséggondozást látják a különórák hozadékának és persze a netezés háttérbe szorítását. Ám vannak családok, akiknél az utóbbi fel sem merül problémaiként, hiszen nem szoktatták hozzá ahhoz, hogy a gyerek netezzen.
„Nálunk csak a legnagyobbnak van telefonja, tizennégy éves – mondja Erika. – Tabletje senkinek nincs a családban, így fel sem merül a kicsiben, hogy számítógépes játékokat játsszon. Az óvodával hetente egyszer eljárnak úszni, én hétköznap a játszótéren kívül sehova nem viszem. Hétvégenként szoktunk elmenni mindhárom gyerekkel lovagolni. Ennek ellenére eszébe sem jut a kicsinek, hogy unatkozzon. Előveszi a saját játékait. Ha főzök, odajön mellém, babázik, épít, rajzol, színez, ahogy én is tettem gyerekkoromban. Mindez csak megerősített abban, hogy mennyire jó döntés volt kihagyni a tabletet az életünkből.”
„Azt már viszonylag megszoktam, hogy kiskamaszokat angolórára küldenek hozzám a szülők, akkor is, ha semmi gond nincs az iskolai oktatással – mondja Éva, aki egy Budapesthez közeli településen tanít angolt. – Igyekszem megoldani ezt játékosan úgy, hogy élvezzék a tanulást. A múltkor azonban egy négyéves kislány anyja hívott fel, aki szerette volna, ha hetente háromszor is elhozhatja hozzám a kislányát ovi után. Teljesen elképedtem. Elmondtam neki udvariasan, hogy nagyon jó modell, ha az oviban két nyelven beszélnek hozzájuk felváltva a felnőttek. De azt semmi nem indokolja, hogy valaki ezt azon az áron biztosítsa a gyerekének, hogy este hatkor vagy annál is később ér vele haza. Nem igazán értette meg.”
„Egy sor magántanítványom van, akiket azért hoznak el a szülők, mert egész egyszerűen nem értik a tananyagot.” (Képünk illusztráció – Fotó: MTI/Kovács Attila)
De mi van a nagyobbakkal? Zoli, a dzsúdóedző szerint a gyakori edzés egyáltalán nem káros a gyerekeknek akkor sem, ha ovi vagy iskola után kerül sor erre.
„Hetente háromszor-négyszer tartok edzést, ez korosztálytól függ. Én nem látom, hogy ártanék ezzel a srácoknak. Szerintem jó így levezetni a felgyülemlett feszültséget, ráadásul vannak, akik kifejezetten igénylik a versenyhelyzetet. Alig várják, hogy ideérjenek. A saját gyerekeim példáján azt látom, hogy nem a mozgás sok az életükben, hanem a magolás. Amúgy mindig az adott szülőnek kell eldöntenie, hogy az a szabadidő-mennyiség, ami megmarad, elegendő-e a pihenésre.”
Logikusnak tűnik, amit Zoli mond, legyünk azonban őszinték, nem mindig a pluszmozgás miatt visszük a gyereket különórákra.
„Egy sor magántanítványom van, akiket azért hoznak el a szülők, mert egész egyszerűen nem értik a tananyagot – mondja Eszter, aki matematikát tanít gyerekeknek. – Az ő esetükben valószínűleg nem kérdés, hogy jót tesznek-e ezzel, hiszen nemcsak a kettest, hármast javítják ki, hanem az önbizalmuk is megnő közben. A tanítványaim közel egyharmadát ugyanakkor azért íratják be hozzám, mert azt szeretnék, ha a gyerek ötös lenne, netán már évekkel korábban aggódnak a felvételi miatt. A felvételi előtt fél évvel én is kérnék segítséget a helyükben, de a kitűnő bizonyítvány hajszolását már nehezen értem. Ezek a gyerekek legalább két-három különórára járnak amúgy is, hiszen zenélnek, sportolnak, esetleg van egy szakkör, ami kifejezetten az ő kérésük volt a barátok miatt. A plusz matek óra a plusz házival, utazással együtt hetente legalább még két-három órát elvesz az életükből, ami nem biztos, hogy indokolt. Van olyan szülő is, aki heti két órát is szeretett volna a négyes tanuló gyerekének, erre azért már nemet mondtam.”
Ahogy sok más gyereknevelési kérdésben, úgy valószínűleg itt sincs általános recept. Mert az örök álmodozó, legszívesebben a babáival eljátszó hatévesnek vélhetően más igénye van pluszfoglalkozásokra, mint annak a társának, akinek a világ összes mozgása nem elég.
Dönthetünk úgy, hogy a gyereket kiskorától kezdve maximalizmusra neveljük és belehajszoljuk minden lehetséges a versenyhelyzetbe attól félve, hogy lemarad a… miről is egyébként? És dönthetünk úgy, hogy hagyunk neki némi szabadidőt. Naponta mondjuk két órát fixen, ne adj isten hetente két teljes délutánt. Mert valószínűleg nem csak az lehet boldog és sikeres, aki minden félévkor hazaviszi a színkitűnő bizonyítványt – sőt, a tapasztalatok szerint az életben többnyire pont nem ők lesznek a legkreatívabbak, legsikeresebbek.
