„Az a baj, hogy ezek a mai fiatalok csak otthon hevernek a számítógépük előtt, nincsenek kötelességeik, nem kell fizikai munkát végezniük, még mosogatniuk sem kell, mert az anyjuk mindent megcsinál. Nyomkodják a gépet, meg szelfiznek, de nem tesznek egy szalmaszálat sem keresztbe, mert a szülők mindent a fenekük alá raknak. Aztán csodálkozunk, hogy itt tart a világ, csupa málészájú felnőtt lesz ezekből a kölykökből, akik nem tudják, mit jelent a felelősség, és nem tudják eltartani magukat.
Ezért szülnek olyan későn, és ezért nem képesek megállni a helyüket a világban.
Még felöltözni sem tudnak rendesen, kilóg a derekuk és a bokájuk mínusz tízben is, és meg sem lehet már különböztetni a lányokat a fiúktól, kis nyikhajok. Aztán meg szemtelenkednek, és még nekik áll feljebb, ha az ember rájuk szól. Azt hiszik, nekik minden jár, minden az övék, ha elbüfögik magukat, hogy kell egy új telefon, anya és apa már rohan is venni egyet. A fakanalat hírből sem ismerik, ott állnak húszéves fejjel, hogy nem tudnak maguknak összeütni egy rántottát, ha nincs a közelben az anyjuk. Mit várunk tőlük, ők lesznek a következő dolgos nemzedék, majd ők fognak keményen dolgozni? Elvárásaik, azok vannak, a semmire akarnak rögtön 500 ezres fizetést meg lakást meg kocsit.
Bezzeg, ha kötelező lenne még mindig a sorkatonaság, ott megtanítanák nekik, mi a magyarok istene. Ha a szülők keményen fognák őket, és kapnának pár pofont ezek a gyerekek, rögtön összekapnák magukat. Ha néha tenniük is kellene azért, ami most természetes számukra, mindjárt nem lennének ilyen nagy elvárásaik.”
Így van, sírjuk vissza azokat az éveket, amikor megkínozták a fiatal fiúkat a katonasággal, a fogkeféjükkel kellett felsikálni a padlót, és megaláztatások sorát viselték el, mert kötelező volt.
Az aztán tényleg szolgálja a jellemfejlődést, és megtanít az életre, ha egy arra érdemtelen ember parancsait kell vakon követniük a saját kárukra. Nincs is annál jobb önbizalom-építő, mint mikor a fejüket belenyomják a sárba, és kicsit megrugdossák a veséjüket, mert nem tudtak száz fekvőtámaszt csinálni.
Részlet az Egy különc srác feljegyzései című filmből
Nem kitalált jelenetek ezek, hanem a sorkatonaságot átélt ismerőseim beszámolójából kis pillanatképek. Volt olyan, akit annyira megtört lelkileg a kötelező katonaság, hogy sosem épült fel belőle teljesen. Tényleg ezt kívánjuk a gyerekeinknek? Tényleg azt akarják ezek az emberek ott, az orvosi váróban, hogy kínnal, veréssel és szenvedéssel tanuljanak tisztességet a fiatalok? Attól mégis mi lesz jobb?
Nincs semmi baj a mai fiatalokkal, csak épp annyi a problémájuk, hogy nem találnak követendő példát maguk előtt.
A szüleik korosztálya még pont az, akiket még pofoztak, és katonának kényszerítettek, akiket megtörtek lélekben még felnőttkoruk előtt, hogy most csendesen, lehajtott fejjel meneteljenek arra, amerre kijelölik nekik az utat. Azt látják maguk előtt a fiatalok az idősebbektől, hogy beletörődnek mindenbe, nem harcolnak a jogaikért, és azt az elvet követik, hogy jobb csendben lenni, jobb észrevétlennek maradni, mert az a biztonságos. Csakhogy ennél többet akarnak elérni a mi fiataljaink. Nekik nem törték ketté az álmaikat még, kereshetik a saját útjukat, kipróbálhatják magukat, nem kell már húszévesen úgy érezniük, hogy egyedül vannak a világban, és nincs senki, akire támaszkodhatnának.
A mai fiatalok úttörők, akik a saját értékrendjüket igyekeznek megteremteni. Igen, ezt néha úgy teszik, hogy rózsaszínre festik a hajukat, és haspólót hordanak, meg az új világot keresik a számítógépen keresztül. De attól még, hogy nekik más az útjuk, mint nekünk, nem biztos, hogy rossz felé mennek. Hagyjuk inkább békén őket a sorkatonaság és verés rémségeivel, figyeljünk rájuk, és segítsük őket, hogy rátaláljanak, mi az, amit szenvedéllyel tudnak csinálni egy életen át. Nem a pofonok hiányoznak nekik, hanem a törődés. Verés helyett inkább beszélgessünk velük, értsük meg a motivációikat és szeressük őket, hogy minél szebb életük legyen.
