„Emberi lény vagyok, aki hetek óta legfeljebb öt óra alvással működik. Rettenetesen fáradt vagyok. Szükségem van rád” – írta Celeste Erlach, aki azután döntött úgy, hogy nyílt levelet ír férjének, hogy a férfi sokadszor vallott kudarcot kisebbik gyermekük altatásával. „Tudom, hogy a tegnap este pokoli volt számodra, mert megkértelek, hogy kivételesen vigyázz te a picire, hogy kicsit többet tudjak aludni.
Csakhogy a pici sírt. Mit sírt, teli torokból üvöltött. Még az emeleten is hallottam, a gyomrom pedig ökölbe szorult. Választanom kellett: vagy felkelek, és lemegyek hozzá, vagy behajtom az ajtót, hogy hozzájussak némi létfontosságú alváshoz. Az utóbbit választottam.” Az anyuka akkor még nem tudta, hogy ezzel nem érnek véget a megpróbáltatások, 20 perccel később ugyanis megjelent apuka az ajtóban a zokogó babával.
Betetted a kiságyába, úgy, sírva, ahogy volt, majd az ágyat még egy kicsit közelebb is húztad hozzám, jelezve, hogy a magad részéről ezzel letudtad a felvigyázást. Legszívesebben teli torokból üvöltöttem volna, ehelyett nyeltem egy nagyot, megvigasztaltam a gyerekünket és eldöntöttem, hogy ma akármi történik is, levelet írok neked.
Az anyuka a levélben elárulta, lelkiismeret-furdalása van amiatt, amiért nem tud minden, a gyerekekkel kapcsolatos feladatot egymaga ellátni. De úgy érzi, talán nem is kellene neki. „Lehet, hogy a barátaink is csak eljátsszák, hogy olyan könnyen megy nekik ez a dolog, sőt az sem kizárt, hogy az anyáink is csendben szenvedtek a kimerültségtől, csak most, 30 évvel később már nem emlékeznek erre.
Az is lehet, hogy én vagyok alkalmatlan a feladatra. Mindettől függetlenül arra jutottam, nekem ez nem megy egyedül. Szükségem van a segítségedre. Szeretném, ha reggelente a nagyobbat te vinnéd oviba, hogy elláthassam a kicsit, összekészítsem az ebédedet, és ihassak egy kávét. Hétvégente is egy kicsit több pihenésre van szükségem. Olyan órákra, amikor egyedül lehetek, és úgy érezhetem magam, mint egy ember. Még akkor is, ha ez a szabadság csak annyit jelent, hogy lezuhanyzok, vagy elsétálok a boltig meg vissza.
Végül, de nem utolsósorban szükségem van arra, hogy azt halljam tőled, hogy hálás vagy mindazért, amit teszek a családunkért. Jólesne, ha néha feltűnne neked, hogy kimostam a szennyest, hogy kivasaltam a mosott ruhákat, és eközben még arra is volt időm, hogy összeüssek magunknak egy finom vacsorát.”
Erlach a levele végén elismeri, hogy maguk alá temették a feladatok, hogy ezzel a levéllel fehér zászlót lenget és elismeri, ő is csak egy ember.
Elmondom neked, mekkora szükségem van rád, hogy tudd, milyen közel vagyok ahhoz, hogy megtörjek. És, ha ez a pillanat eljön, az fájni fog, nem csak nekem, de neked, a gyerekeinknek, az egész családunknak.
A közzététele óta, Erlach levele vírusszerűen terjed, eddig a pillanatig több mint háromezren osztották meg.
