Nem az első, és tartok tőle, hogy nem is az utolsó olyan levél ez, amit egy diák ír végső kétségbeesésében. És közel sem arról van szó, hogy lusta, érdektelen, éppen ellenkezőleg, szeret tanulni, csak elég intelligens ahhoz, hogy meglássa, mehetnének az oktatás terén a dolgok másképp és jobban is. A vallásos középiskola sem védi meg attól, hogy bántsák, nemcsak az oktatás minősége csapnivaló, de a légkör is kirekesztő, írja a levelében.
Jocó bá felvezetésén is érdemes elgondolkozni: „Egy tizenegyedikes lány elkeseredett levele… A torkom és a szívem elszorult, miközben olvastam. Változtatás nélkül, eredetiben osztom meg. Érdemes elolvasni, érdemes megosztani és elgondolkodni rajta. Itt tartunk ma, 2018-ban. Bár ez egy levél, sajnos az eset egyáltalán nem egyedi, sőt. Fel kellene már ébredni!” – írja Balatoni József, tanár, akiről már közöltünk egy hosszabb írást.
„Kedves Jocó bácsi!
Ezt a tavaszi szünet közepén, húsvét vasárnap előtt este tízkor állok neki írni. Igazából most csuktam be a tankönyveimet. ÉN NEM EZT AKAROM! Nem ezt akartam. Elit, vallásos gimnázium, fő profil az egymás elfogadása, a szeretet. Most vagyok tizenegyedikes. Azért ezt a sulit választottuk anno, mert azt hittem, hogy itt nem fognak kinézni, kiközösíteni. Jó nagyot tévedtem. Igaz, nem vagyok egy könnyen helyre tehető figura a kockás-pöttyös-színes cuccaimmal, a 984 verseskötettel és kottával a táskámban, de azért azt nem hittem, hogy egyszer lekurváznak csak emiatt. (Más okuk nincs rá, vitatták már meg a jelenlétemben, hogy nekem sose lesz pasim, mindegy, itt ez most nem releváns.) Vagy, hogy egy tanár rosszallóan néz rám, mikor közlöm, hogy bölcsész szeretnék lenni.
És itt állok egy töri kisérettségi előtt, és nem érzem, hogy ez értem lenne, rettegek az összes tételtől, és boldogan konstatálom, hogy egy újabb tantárgyat utáltattak meg velem a 3 év alatt, és ez nagyon fáj. Egyedül a magyart nem sikerült még megutáltatni, azt hiszem. De ehhez hozzá kell tenni, hogy mióta az eszemet tudom, írok. És ha versírásból meg lehetne élni, semmi gondom nem lenne. Szóval ez még megmaradt, de nem fényezném a tanárt, az óráit végigalszom/olvasom. Annyi haszna viszont van a dolognak, hogy miatta akarok egyszer gyerekeknek irodalmat tanítani. Lehetne ezt annyival jobban! Ez művészet, nem valami pinceszagú kacat!
És annyira szeretném tudni, hogy milyen az igazi fizika, kémia, matek, föci, nem a tanóra, ami arra van, hogy szembesülj vele, hogy hülye vagy, nem fogsz leérettségizni, majd van negyed órád kiheverni ezt. Naponta 7x. Vagy 8x. Esetleg 9x. Hogy milyen nem hányingerrel bevánszorogni vidékről az 5.44-es vonattal, hanem felkelni azért, mert szeretem. Nekem az általános ilyen volt, csupa csoda, és iszonyat, ami most van velem, körülöttem. Próbáltam váltani, sehol nem volt hely idén már, anyát pedig csak mostanra győztem meg, hogy ez nem mehet tovább. Szóval ez van, számolom vissza a napokat, hogy túl legyek a gimin, hogy egy érettségi, bölcsészkar meg némi miegymás után egyszer majd tanítsak. Igazi magyart. Igazi irodalmat. És ennek az egész irományomnak a motivációja az, hogy vannak olyan diákok, akik akarnának, ha lenne rá lehetőségük. Csak nem értem, miért nem látják be a tanárok és a gyerekek, hogy ha együtt, a négy fal közt változtatunk, jobbá teszünk, ahogy tőlünk telik, akkor lehet itt egyről a kettőre jutni. Vagy legalábbis 1,01-re. De persze utálkozunk inkább, az könnyebb. Lusta diák, hülye tanár, pedig mindannyian doronggal vernénk agyon a vekkert reggelente. Legalábbis mifelénk az állítólag vallásos elitben így van ez.
Egy kiakadt diáklány, aki magyartanár szeretne egyszer lenni.”
A te gyereked mit mesél az iskoláról?
