Dávid húsz évig élt házasságban Jankával, és eleinte – ez azt jelenti, legalább 10 évig – fel sem tűnt neki, mennyire kegyetlenül bánnak vele. „Kezdetben persze nem is volt kegyetlen, igazából minden csodálatosan ment, mint a szerelmekben általában – meséli az 52 éves vállalkozó – és kimondottan tetszett, hogy Janka kemény nő, mert kiáll az igazáért, vállalja a konfliktusokat, emellett szenvedélyes volt, és ez nekem bejött, és szerintem neki akkor még vonzó volt az én visszahúzódó viselkedésem. Azt játszottuk, hogy ki tud-e ugrasztani a kis váramból, hogy fel tud-e paprikázni annyira, hogy lépjek felé, hogy kezdeményezzek. Általában fel tudott. Jó kis játék volt – eleinte.”
Csakhogy nem egészen pozitív irányba fordultak a dolgok. Mert Janka gyereket akart, de nem jött össze.
Évekig próbálkoztak, az orvosok nem találtak semmilyen fizikai akadályt, de a nő egy idő után a férfit kezdte hibáztatni.
Azt mondta, hogy csak miattam lehet. Mert nem vagyok elég férfias. És szerinte a spermáim sincsenek rendben, bármit is mutat a labor. Aztán elkezdte felidézni, hogy a korábbi férfiak az életében hányszor voltak vele egy éjjel, ezzel szemben én hányszor vagyok. Mindezt abban az időszakban, amikor egyébként is az ovuláció meg a nem tudom, milyen mérések szerint kellett együtt lenni, vagyis teljesíthettem, mint egy tenyészbika, ami nem annyira szexi, és ilyenkor éppen a férfiasságomat támadta. Ez tényleg földbe tiport.
Dávid nem tudta félretenni a bántásokat egy idő után, amikre ugyan szóban nem válaszolt, de belül egyre mérgesebb lett, és egyre nehezebben közeledett a feleségéhez. „Az ovuláció alatt azért összehoztam a dolgot néhányszor, de utána egyszerűen képtelen voltam rá csak úgy spontán. Erre elkezdett mások előtt megjegyzéseket tenni rám, ami odáig fajult, hogy a barátnői előtt célozgatott arra, hogy nincs minden rendben a teljesítményemmel. Hát hogy éreztem akkor magam? És arra gondoltam, mit mondhat rólam a barátnőinek titokban?”
A gyerek így nem jött össze, Dávid és Janka teljesen eltávolodott egymástól. Janka egy idő után már nem Dávid szexuális teljesítményét kritizálta, hanem mindenét.
A munkámat, a fizetésemet, azt, hogy hova tudunk elmenni nyaralni és mások ehhez képest hova tudnak, hogy mennyire nincs humorérzékem, őszülök, kopaszodom, és a külsőm sem a régi. Azt mondta, ciki velem megjelenni, mert teszetosza vagyok. Nem tudok dönteni, és hülyén nézek ki. Én akkor már nem tudtam, hova bújjak. Melyik sarokba helyezzem az íróasztalomat. De legalább 5 évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, talán nem igaz, amit Janka mond. Hiszen egy ideig elhittem. Tovább is elhittem, de elkezdtem arra gondolni, mi van, ha nem százszázalékos tényigazság, amit állít. Egy kolléganőm győzködött végül, hogy menjek el egy pszichológushoz, és négy év alatt sikerült elválnom. Azt máig nem értem, hogy Janka miért nem hagyott el. Ha már ennyire utált.
Képünk illusztráció, forrás: Unsplash
Dávidék esete nem egyedülálló. Rengeteg férfit zaklatnak és bántalmaznak otthon nem feltétlenül fizikálisan, bár az sem ritka, hanem érzelmileg és verbálisan.
Konkrét adatok viszont nincsenek arra vonatkozóan, mekkora is az arányuk és mennyivel vannak többen vagy kevesebben a bántalmazott nőkhöz képest. Az ezekre vonatkozó statisztikák gyakran ellentmondanak egymásnak, és több országban nincsenek is mérések egyáltalán. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a férfi áldozatok száma sokkal, de sokkal nagyobb, mint amennyi az igazságügyben és a nyilvánosság előtt megjelenik, ennek okát pedig nem nehéz belátni: míg a női áldozatokat manapság már biztatják és bátorítják arra, hogy álljanak ki, és vállalják a bántalmazást, a férfiakat erre szinte senki nem bátorítja.
Attól is tarthatnak, hogy megbélyegzik őket, hiszen éppen a férfiasságukat kérdőjelezi meg, hogy hagyták magukat bántani, ráadásul ez a fajta áldozati szerep sokkal kevésbé elismert és „elfogadott” az ő esetükben. Valószínű, hogy az áldozatok nagy része nem vállalja nyíltan a szenvedését, pedig tudni kell, hogy ez – ugyanúgy, mint a nők esetében – a büntetőjogot is érintheti.
Ha pedig belegondolunk: mi különbség lenne aközött, hogy egy nőt bántalmaznak vagy egy férfit?
Semmilyen morális megfontolás mellett nem állíthatjuk, hogy egy férfit bántani és megalázni kevésbé csúnya és elítélendő, mint egy nőt. Tény, hogy utóbbira gyakrabban látunk példát, legalábbis fizikai szinten, de a feleségek szóbeli alázását – ami persze még nem feltétlenül büntetőper kérdése – gyerekkorunkból is ismerjük, amikor Mari néni folyamatosan azon zakatolt, hogy Pista bácsi mi mindenre nem képes: nem tudja lenyírni a füvet, nem tudja felvágni a fát, helyére tenni a szerszámokat, világéletében ügyetlen volt, tulajdonképpen egy fajankó és jobb lett volna nem hozzámenni. Tehetségtelen, ügyetlen és béna volt, nem is érti, mi vitte előbbre az életben, de pénzt, azt sosem tudott keresni. És ismerjük azokat a kapcsolatokat, amikor előttünk célozgat a női partner arra, hogy a másik miért elfogadhatatlan, és sunyi megjegyzésekkel világít rá folyton, hogy a pasija már megint mit rontott el. És attól tarthatunk, hogy ez egymás között durvább.
Egy felnőtt kapcsolatban sosem csak az egyik fél felelős a helyzet kialakulásáért, de egy férfit folyamatosan bántani, szapulni, semmire sem becsülni egyrészt bántalmazás, másrészt mindenkinek borzalmas. Végül is, ha semmire sem tartod, akkor tényleg minek élni vele? Milyen bántó lehet neki az együtt élés, és milyen fájdalmas – elvileg legalábbis – a nőnek, aki véleménye szerint egy nímanddal él. Hacsak nem a kontroll hozza meg az önbizalmát. Ebben az esetben viszont mindenkinek szakemberhez kellene fordulnia. A férfinek azért, hogy ki tudjon lépni, a nőnek pedig azért, hogy képes legyen egy boldogabb és boldogítóbb együttlétre. Esetleg később és mással.
