Amikor beszélgetsz velük, Eszter és Nóri teljesen úgy tűnnek, mint akiknél minden rendben van. Van munkájuk, családjuk, mosolyogva beszélnek a gyerekeikről, és kívülről egy szép rózsaszín buborékban élnek, amit mindenki elirigyelne tőlük.
Csak kevesen tudják, hogy belül milyen harcokat vívnak önmagukkal.
„A férjemen kívül csak pár embernek árultam el, hogy terápiára járok, mert depressziós vagyok. Az én esetemet hívják mosolygó depressziónak, amikor kifelé minden rendben van, csak amikor egyedül vagyok, akkor engedem meg magamnak az összeomlást. Sokáig még a közvetlen környezetem elől is titkoltam, milyen negatív gondolataim vannak, de azért egy férj előtt az ilyen hangulatváltozásokat nagyon nehéz elrejteni. Ő beszélt rá arra is, hogy pszichológushoz járjak, én nagyon nem akartam, mert akkor szembe kellett volna nézni vele, hogy valami gond van.
Azzal hitegettem magam, hogy csak átmeneti hangulatzavaraim vannak, hiszen minden területen tökéletesen funkcionáltam: elláttam a munkámat, játszótérre vittem a gyerekeimet, nem hanyagoltam el magamat sem. Csak közben egy állandósult szomorúság és reménytelenség lebegett bennem.
Mosolyogtam, de üresnek éreztem magam belül. Volt, hogy otthon bezárkóztam a fürdőbe – akinek van gyereke, az tudja, mennyire ritkán sikerül egyedül maradni –, megengedtem a vizet a kádba, leültem a szélére, és csak zokogtam, ok nélkül. Legalábbis akkor még fogalmam sem volt, hogy mi a túró bajom lehet, minek sírok. Aztán amikor befejeztem, alaposan arcot mostam, eltüntettem a sírás nyomait, és kimentem a családomhoz, mintha mi sem történt volna, hogy vacsorát készítsek.
Nagyon fárasztó volt ezt csinálni hónapokig, nehezen tartottam magam, nehezen mutattam kifelé az örökös jókedvet. Szerepet kellett játszanom, nem voltam önmagam, csak valaki, akit mások látni akartak.
Tudtam, mit vár tőlem a környezetem, úgyhogy jó kislány módjára eljátszottam nekik. Azóta már tudom, hogy nem akartam szembenézni a bennem lévő szorongással és megfelelési kényszerrel. A terapeutámmal már hónapok óta dolgozunk együtt azon, hogy jobban legyek. De persze nem múlik el a terápiától sem a depresszió varázsütésre. Csak már sokkal ritkábban önt el a teljes nihil érzése.”
Képünk illusztráció! Forrás: Unsplash
Nóri esetében a férje nem volt ilyen támogató, mint Eszternél, sőt inkább akadályozta Nóri küzdelmét a depresszióval.
„Irigylem Esztert, hogy neki ilyen férj jutott, aki elküldte terápiára, nálunk egy kicsit másképp játszódott le ez a jelenet. Mindig mi voltunk kifelé a tökéletes pár, a tökéletes gyerekkel – mondjuk, a gyerek még mindig tökéletes –, és csak kevesen tudták, hogy milyen hidegháború zajlik közöttünk a férjemmel. Valójában nekem is időbe telt, míg rájöttem, hogy mennyire megvisel, hogy a felesége vagyok.
Az évek során szépen elnyomtam magamban minden kényelmetlenségérzést, hogy ne kelljen szembesülnöm vele, hogy haldoklik a házasságunk. Egyre szomorúbb és hervadtabb lettem belül, úgy kellett magamra kényszeríteni, hogy felvegyem reggel a mosolyomat, mintha magamra húznék egy álarcot.
A férjem nem tűrte, ha rossz volt a kedvem, mert szerinte jó dolgomban már azt sem tudom, mit találjak ki, és csak azt akarom, hogy mindenki velem foglalkozzon. Ezért is kezdtem végül titokban járni pszichológushoz egy barátnőm unszolására, aki látta rajtam, hogy valami nem stimmel, és addig nem hagyott békén, amíg el nem meséltem neki, hogyan szoktam éjjelente alvás helyett sírdogálni, vagy csak bámulni ki az ablakon, és hogy az öngyilkosság gondolata is megkísért gyakran.
Volt nagy balhé belőle, amikor kiderült otthon, hogy terápiára járok, négy napig nem szólt hozzám a férjem, annyira megsértődött. Valószínűleg tudta belül, hogy az ő keze is vastagon benne van abban, hogy depressziós lettem, én erre csak később ébredtem rá, amikor elmeséltem az elejétől a kapcsolatunkat a pszichológusnak, és szép lassan megvilágosodott előttem, hogy lelki terrorban élek.
Most még ott tartok, hogy valahogy próbálok változtatni a viselkedésemen, szembeszállok többször a férjemmel, nem akarok elválni, de valamit tennem kell, hogy megváltozzon a köztünk lévő viszony.”
A mosolygó depressziót nehéz kiszúrni, és épp ezért nagyon nehéz kezelni is, hiszen általában maga az alany sem ismeri be magának, hogy bármi gondja lenne. Ha észreveszed egy barátodon a depresszió jeleit, ne habozz felhívni a figyelmét rá, hogy terápiával kikerülhet a gödörből.
