Az alábbiakban két fantasztikus, vagány, jólelkű, gyerekeit imádó apa mesél a válás utáni életéről. Mindketten a harmincas éveikben járnak, és két-két csemetét nevelnek. Oszkár 6 éve van egyedül, egy 9 éves kisfiú és egy 7 éves kislány apukája, a gyerekek időszakosan vannak nála. Zoli 3 éve erősíti az egyedülálló apák táborát, és teljes időben ő neveli óvodás korú kisfiát és kislányát, az édesanyjuk csak kéthetente viszi el őket hétvégére.
Hogyan mondtátok el a válás tényét a gyerekeknek, és miként reagáltak rá?
Oszi: Sehogy. Nem kellett elválni, nem hittünk a papírokban. A szétköltözés tényét a totális transzparencia jegyében közöltük. Mindketten elmondtuk a saját verziónkat, de a mag közös volt: őket nagyon szeretjük, nem róluk szól, hanem anya és apa nem tudnak együtt élni ebben a formában.
Zoli: Még kicsik voltak, amikor történt. Pontosan már nem emlékszem, de a tényt, hogy anya elköltözik, és összeköltözik egy másik férfival, tudták. A reakcióik inkább hosszabb távon jelentek meg, és alkalomszerűen, amit sajnos az időközben kialakult helyzet is befolyásolt később.
Oszi: Rohadt nehéz időszak volt amúgy. Nemcsak ők, mindannyian nagyon nehezen fogadtuk. Mindketten teljesen másképpen reagálták le a korukból, illetve a közös tapasztalatokból fakadóan. A nagyobbik akkor már teljesen vágta, hogy mit jelent az apa szó. Ő inkább azt kérdezgette, hogy miért nem alszom otthon, és mikor megyek haza. A párnába haraptam, hogy ne hallja a sírást, úgy mondtam neki, hogy soha, ez már így marad. Hazudni vagy ferdíteni sosem akartam.
Oszi: “Rohadt nehéz időszak volt amúgy. Nemcsak ők, mindannyian nagyon nehezen fogadtuk.”
A kisebbik pedig csak egy szőrős embert látott bennem, aki néha jön, és csinál valamit. Nem volt velem addig még közös programokon, nem mentünk együtt vásárolni. Nem emlékezett rám, így a nulláról kellett építkezni. Talán 3-4 évbe is beletelt, mire eljutottunk odáig, hogy már nem ódzkodott attól, hogy eljöjjön velem »otthonról« egy másik »otthonba«.
Mára, úgy érzem, mindkettő elfogadta, hogy két helyre is hazamehetnek, és mindenhol ugyanúgy szeretik őket.
Melyik feladatkört volt a legnehezebb megoldani?
Zoli: Igazából nem is konkrétan egy feladatkör megoldása volt a nehéz elsőre, mivel előtte is csináltam mindent, hanem az, hogy minden feladat egyszerre hárult rám. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha csinálja az ember, és egy idő után belerázódik.
Oszi: Mindegyiket. De az apaszerep kialakítása volt talán az összes közül a legnehezebb. Olyan volt, mintha minden egyes nap elölről kellett volna mindent kezdeni. Nagyon fájt. Attól függetlenül, hogy tisztában voltam a döntés helyességével, az érzelmeim viaskodtak.
Nagyon rossz volt odamenni és eljönni is minden alkalommal, mert tudtam, hogy odatartozom, de fel kellett dolgoznom, hogy egy másik minőségben.
De ma már kifejezetten baráti a kapcsolatunk anyával. Szinte mindent meg tudunk beszélni, és tudunk közösen tervezni is már. Persze mindig van hová fejlődni…
Hogyan boldogultatok a szülők legnagyobb kihívásaival: a napirend kialakításával, a dackorszak buktatóival, a kiskamaszkor kihívásaival?
Oszi: Az a nagyon nehéz, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy fáradt legyek. Inkább a kiskamaszkor az, ami jellemzőbb felénk, ott tartunk most. Amúgy mindig az aktuális kihívások a legnehezebbek.
Zoli: A napirend kialakítása egy állandóan változó folyamat. Természetesen megvannak a fő pontjai, de a köztes programok mindig változnak. Ehhez kell megpróbálni a legjobban hozzáalakítani a többit. Mindenki ismeri szerintem, amikor egy váratlan esemény, elintéznivaló, betegség felborítja a tervet.
A családom sokszor segített olyan helyzetekben, amikor fizikailag is lehetetlen lett volna egyedül megoldást találni, mert mondjuk egyszerre két helyen kellett volna lennem.
A dackorszak alatt szerencsére nagy és látványos hisztikre nem került sor. Persze az ember idővel már tudja is, hogy mik azok a dolgok, amiket érdemes elkerülni vagy másképp mondani, hogy megelőzze az ilyen helyzeteket.
Sok egyedülálló szülő küzd azzal, hogy egyszerre apja-anyja a gyermekének. Ti hogyan tudtok megfelelő férfi és női mintát is adni nekik?
Oszi: Nem szeretnék egyszerre kettő lenni. Persze vannak női és férfiszerepek a társadalomban, de ebben a helyzetben ennek a jelentősége szerintem eltörpül. Ami marad belőle, azok a különböző értékek, amiket hozunk. Ami jó, azt át kell adni, ami meg nem, azt nem. A párkapcsolati mintán azért még dolgoznom kell. Ott leginkább empátiára neveljük őket, hogy ne legyenek nekik idegenek a mai kor igen dinamikusan változó családmodelljei.
Zoli: Én a férfiminta mellett külön figyelmet fordítok arra, hogy biztosítsam a lányomnak a „csajos” dolgokat, és női mintákat is lásson. Ehhez sokszor a családom nőtagjaitól vagy közeli nőismerősöktől kérek tanácsot, segítséget.
„Ma már kifejezetten baráti a kapcsolatunk anyával. Szinte mindent meg tudunk beszélni, és tudunk közösen tervezni is.” (Képünk illusztráció – jelenet a Maisie tudja c. filmből)
Mi a legjobb abban, hogy egyedülálló szülők vagytok?
Oszi: Senki nem tette fel még ezt a kérdést így, ennyire szépen, egyszerűen. Még én sem magamnak. El is kell gondolkodnom rajta.
Zoli: Én nem igazán tudom, hogy van-e benne jó…
Oszi: Talán az, hogy van egyfajta szabadságom, és így még több impulzust tudok behozni a gyerekekkel való kapcsolatba. A „jó”-ságát abban tudom még megfogalmazni, ami a szétválás döntését előmozdította.
Abban a formában nem tudtunk jó nő-férfi mintát mutatni, abban bíztunk, hogy külön nagyobb eséllyel kaphatják meg. Csak miattuk nem akartunk együtt maradni. Ezt én rengetegszer megkaptam gyerekként, és mára tudom, hogy káros volt.
Milyen titkos trükkjeitek vannak a főzésben, takarításban, szervezésben?
Zoli: Nedves törlő, egy kis innivaló és valami rágcsa mindig legyen nálunk, mindegy, hogy hova megyünk. Legyen a lakásban egy olyan hely, ahova a gyerekek a rajzaikat kitehetik, ez fontos nekik. A takarításba pedig őket is be lehet vonni a képességeiknek megfelelő szintig, és persze ha van kedvük segíteni.
Oszi: A főzésben csinálhatok bármit, tök mindegy, rántotthús-korszak van! A takarítást, rendrakást együtt csináljuk. Bevonom őket ebbe is, még ha nem is mindig osztatlan sikerrel. De aztán a szép közös célok érdekében csak megcsinálják, és egyre inkább mosolygósan, esetenként meg már proaktívan is.
Mik a kedvenc aranyköpéseitek a gyerekektől? És a kedvenc „kínos kérdéseitek” tőlük?
Zoli: Az egyik kedvenc aranyköpésem egy utazás során, az autópályán született. „Apa, itt azért lehet gyorsabban menni, mert nincsenek házak… és zebrák.” Mire a másik oldalról érkezett a kiegészítés a kicsitől: „És zsiráfok és elefántok sincsenek!”
Oszi: Mindig van valami új, ami pörög egy darabig. Csak bírnám őket felírni! Kínos amúgy nincs. Szex, kaki, politika, GDP-termelés, jöhet bármi. Igyekszem korrekt, egyenes, a valóságnak megfelelő választ adni.
Kinél mi a legtutibb ötlet esős napokra?
Oszi: Popcornfújás szívószállal padlóra ragasztott kapukba, játék a kutyával, Playstation, dobble, story cubes.
Zoli: Játszóház, boltban császkálás, vagy otthon közös filmnézés, rajzolás, játszás.
Mit tanácsolnátok egyedülálló anyukáknak? Mitől lehetne könnyebb, élhetőbb ez a helyzet mindenki számára?
Zoli: Válás után értelemszerűen megváltozik a felek közti viszony, és – tisztelet a kivételnek – többnyire nem jó irányba. A gyerek és az ő érdekei a legfontosabbak. Ezt kell mindenkinek szem előtt tartania. Ehhez fontos a jó kommunikáció és egymás tisztelete. Persze ha ez meglenne, lehet, hogy a válás sem történt volna meg.
„A legfontosabb, hogy csinálni kell a dolgokat, még ha úgy tűnik is, hogy nem tökéletes minden.” (Képünk illusztráció – jelenet a Maisie tudja c. filmből)
Oszi: A férfiember egy másik állatfaj. De kedves típus!
Van azonban egy-két ismerősöm, akiknek szinte könyörögniük kell a láthatásért, ami senkinek nem jó. Azt gondolom, hogy a mérlegelési rendszert kellene inkább fejleszteni, és mindkét szülőnek ugyanannyi jogot adni mindenből, ha ők is akarják. Amit viszont nem akarnak, azt jobb nem erőltetni.
A tehernek érzett szülői felelősség nagyon, de nagyon rosszat fog tenni a gyerekkel. Nem is szeretnék belemenni, milyen klinikai eseteket generálhat, és mivel nagyot változnak épp a családmodellek, generál is egy-egy ilyen helyzet.
Mit tanácsolnátok frissen elvált egyedülálló apukáknak? Hogyan lehet nekik könnyebb?
Zoli: A legfontosabb, hogy csinálni kell a dolgokat, még ha úgy tűnik is, hogy nem tökéletes minden. Nem szabad feladni, ha valami nem jön össze. Ha valamit nem tudunk, ne féljünk segítséget kérni. Ezenfelül sok türelem is kell. Fontos még, hogy amikor van egy kis idejük magukra, akkor tudjanak pihenni, olyat csinálni, ami feltölti, kikapcsolja őket, hogy aztán újult erővel vágjanak bele a dolgokba.
Oszi: A gyerek egyévesen is tudja, hogy mire van szüksége. Rám a lányomnak nem volt. Nagyon fájt, de idő kellett neki. Meg kellett neki mutatnom, hogy miért lesz jó velem is.
Szóval akár elvált, akár nem, elvárásból szeretet, vagy csokiért szeretet nincs. Se apukának, se anyukának. Egymás elleniség pedig főleg nincs.
A másik, hogy az „én” soha, de soha nem lehet előtérben. Minden döntésnek arról kell szólnia, hogy mitől lesz jó a gyereknek, és pont. Viták is beleférnek, csak egészséges legyen a mérték. Sőt, be is lehet vonni őket, hadd tanuljanak gondolkozni, mérlegelni. De olyan vitának nincs helye, ami „rólam” szól, így például annak sem, hogy kinél lehet többet a gyerek. Tud dönteni, ő választ. És jó esetben, megfelelő támogatottsággal mindkét szülőt választani fogja. Ő is el tudja fogadni ezt a helyzetet, ha kellőképpen önállónak és nyitottnak neveli az ember.
