A 13 okom volt második évadát látva borzasztóan aggódom a Hatalmas kis hazugságok folytatásáért, ugyanis a helyzet kísértetiesen hasonló. Ahogy ez, úgy az a széria is egy regényt dolgozott fel, ráadásul az első évad teljesen kivégezte az alapanyagot és megválaszolta minden kérdésünket. Nem úgy lett vége a történetnek, mint A szolgálólány meséje esetében, amikor maradt bennünk egy csomó kérdés: mindkét széria kerek egész volt, és pontosan úgy hiányzott mellőle egy folytatás, mint vegánnak a medium rare steak a vasárnapi ebédkor. Persze minden történetnek lehet foglalkozni az utóéletével, de nem biztos, hogy érdemes. Ráadásul a sorozatot berendelő Netflix továbbra is ragaszkodott a tizenhárom részes évadformátumhoz, pedig ez a mennyiség már az első évad esetében is soknak bizonyult, és ott még volt mondanivaló bőven. Azonban tizenhárom részt hatékonyan megtölteni tartalommal úgy, hogy az írók valójában képtelenek voltak kiizzadni magukból egy épkézláb, röviden összefoglalható sztorit, nagyjából egyenlő a lehetetlennel. Nem is sikerült.
fotó: imdb
Ü-Z-E-N-E-T
Akik ünnepelték a 13 okom volt című sorozatot – többek között e sorok szerzője is –, többnyire azért tették, mert végre itt volt egy gimis környezetben játszódó széria, ami olyan komoly és veszélyes kérdéseket vett górcső alá, mint az iskolai zaklatás és a tinédzseröngyilkosság. Akik utálták, többnyire két dolog miatt nem csípték. Voltak azok, akik nem bírták elviselni a túl sok melodrámázást, lévén a tinédzserek hajlamosak életük minden problémájára a világ legnagyobb bajaként tekinteni, és mindenen borzasztó hosszan lelkizni. Aztán volt az a tábor, amelyik úgy gondolta, hogy a széria óriási bakot lőtt Hannah Baker kádbéli öngyilkosságának részletes bemutatásával, és úgy vélte, hogy mindennek tetejébe hősként ábrázolták Hannah karakterét, aki az öngyilkosságával elérte, hogy hosszú ideig csak róla szóljon az iskolatársai élete. Szerintük a 13 okom volt egy lehetséges megoldást kínált az elsősorban odafigyelésre vágyó tinédzsereknek a figyelem elérésére az öngyilkosság formájában. Érezték ezt az alkotók is.
A második évad kapásból úgy indít, hogy a sorozat szereplői egyenként, a kamerába nézve hívják fel a figyelmet arra, hogy akinek hasonló problémái vannak, mindenképp kérjen segítséget, sőt még egy weboldalt is üzembe helyeztek, hogy forródrótként szolgáljon a bajba jutott kamaszoknak. Azonban az óvatosságot nem ártott volna a széria forgatókönyvíróinak is figyelembe venni: ezúttal még az első évadban látottaknál is nagyobb bakot lőttek az utolsó résszel, és annyi támadási felületet hagytak, hogy még az is benne van a pakliban, hogy ezáltal ellehetetlenítették a tervezett harmadik évad elkészítését.
Kazetták helyett bíróság
Míg az első évad szerkezetét a Hannah által hátrahagyott magnókazetták határozták meg – ember olyan lassan még nem hallgatott kazettákat, mint a széria főhőse, Clay –, amikből minden epizódban megismerkedhettünk eggyel, és amelyeknek mindegyikén egy újabb okát adta elő a döntésének a lány, addig az új évadban ugyanezt a szerepet egy bírósági tárgyalás kihallgatásai töltik be. Minden egyes epizód középpontjában egy másik diák vagy épp tanár kihallgatása áll, és mindenki szépen előadja a Hannah Bakerrel kapcsolatos történetét.
Csakhogy ez az új szerkezet több sebből is vérzik. Egyrészt azért, mert az első évadot végig mozgásban tartotta, hogy a legfőbb okot a lány csak a végére tartogatta, így sokáig izgulhattunk azon, hogy végül Hannah miért döntött úgy, ahogy. Másrészt azért, mert Hannah és a diáktársai kapcsolatát az előző évad már alaposan kivesézte, vagyis gyakorlatilag ugyanazt kell végighallgatnunk még egyszer, csak pepitában. Amikor pedig mégis úgy döntenek, hogy eltérnek a már ismert sztoriktól, akkor olyan erőltetett történetszálakkal egészítik ki a cselekményt (például fény derül a lány egy szerelmére, amiről korábban semmit sem tudtunk, sőt arra is, hogy a múltban ő is volt zaklató), amik sehogy nem illenek az első évadban felépített Hannah Baker-képbe, vagyis a széria gyakorlatilag ellentmond önmagának.
A lelki nyomor tobzódása
Noha többnyire a pozitív oldalait ismerhetjük, a tévésorozatos bizniszben a siker mást is jelent: a folytatást. Ezzel sincs persze baj egészen addig, amíg az alkotók egy eleve többévados történetben gondolkodtak, de ha összesen egyévadnyi anyaguk van, és a csatorna (jelen esetben a Netflix) arra kényszeríti őket, hogy mégis folytassák, annak könnyen lehet annyira kínos a vége, mint ahogy a 13 okom volt második évadánál történt. A sorozatból egyszerűen süt az alkotók tehetetlensége.
Komolyan arra fűzték fel az évad drámai szálát, hogy megnyerhetik-e Hannah szülei az iskola ellen indított pert, és felelősségre vonják-e az intézményt azért, mert nem tett meg mindent a diákjai védelméért? Volt valaki, aki tényleg elhitte, hogy ez elég lesz tizenhárom órányi epizódhoz? Valahol a lelkük mélyén azért sejthették a választ, így kisebb mellékkonfliktusokkal duzzasztották fel a szériát. Gyakorlatilag minden diák kap valami durva traumát, és ennek köszönhetően a történetnek helyszínt adó Liberty High gimi olyan helynek tűnik, ahová csak és kizárólag megnyomorított lelkű, állandóan búval baszott kamaszok járnak, akiknek az élet az összes rosszat kiosztotta még 18 éves koruk előtt. Annyi fájdalmat, nyomort és borzalmasan hosszúra nyújtott, soha véget nem érő lelkizést toltak bele a második évadba, hogy a szomorú helyzet az: valahol elkezdtem megérteni Hannah Bakert – bár praktikusabb lett volna, ha inkább csak átiratkozik egy másik iskolába erről a lélekromboló helyről. Kapunk heroinfüggést, önvagdosást, tinédzserkori fegyvermániát, és nagyon úgy fest, hogy ebben a suliban minden második lányt megerőszakoltak a focicsapat tagjai, ami egy „kicsit” már sok a jóból.
Felelőtlenség a köbön
Közben persze az is érződik, hogy az alkotók odafigyeltek a kritikákra is. Az új évad sokat és szájbarágósan foglalkozik azzal a kérdéssel is, hogyan lehet feldolgozni a zaklatás traumáját, és hogyan lehet gyógyult lélekkel továbbélni egy ilyen borzalmas történés után. Jessica karakterén keresztül alaposan körbejárják a kérdést, sőt még azt is érezni, hogy a második évadot pont a #metoo csúcsra járása idején forgatták, ami mellett az alkotók sem mehettek el szó nélkül. Amikor Jessica vallomásakor egy montázsban a széria majd minden női szereplője arról vall, hogy őt is zaklatták már, az bárhol máshol egy nagyon eredeti és erős jelenet lehetne, de a 13 okom volt második szezonjában már erre is csak legyintünk: itt már alap, hogy mindenkivel szörnyűségek történtek.
Ha elunatkoztuk magunkat az évad utolsó részéig, a rengeteg unalom mellett a jutalmunk egy kijózanító pofon. Ha idáig azt gondoltuk, hogy talán felesleges ez az évad, de legalább már felelősségteljesebben mesél az általa érintett komoly témákról, gyorsan megváltozik a véleményünk. Az alkotók ugyanis a harmadik évad felvezetéseként belekóstolnak az Amerikában sajnos gyakori iskolai lövöldözések témakörébe, de ezt olyan ostoba és felelőtlen módon teszik, hogy azon még az is felháborodik, akinek amúgy nem szokása a felháborodósdi. Ennek eredményeként nemcsak egy teljesen felesleges évadot kaptunk, hanem egy olyan évadot, ami borzalmas üzenettel búcsúzik a nagyrészt fiatal közönségétől.
Ha te vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd mobilról is a 116-123-as ingyenes lelkielsősegély-számot!
