Ahol nem lehetett ilyeneket játszani, leggyakrabban a ne vaduljatok, sérülés lesz a vége, valaki sírni fog, mi nem verekszünk mondatok hangzottak el az anyukák szájából. Én sem szerettem volna, ha verekszik a fiam, pláne azt nem, ha valaki megsérül játék közben, de visszaemlékezve, a bandában harcolásnál jobb elfoglaltság szinte soha nem volt a játszótéren negyven éve sem, pedig én lány vagyok.
Sok családban nem kapnak a kisfiúk fegyvert játszani, sem játékpisztolyt, sem játékkardot (ami azért elég veszélyes tud lenni valóban, ha nincs rajta habszivacsréteg).
Csakhogy a kisfiúk akkor is kisfiúk maradnak, ha az édesanyjuk a homokozó szélén ücsörögve a világbékéről álmodozik, és az első földön talált faágból kardot csinálnak, vagy ha az sincs, akkor a tenyerük változik pisztollyá pillanatok alatt. A gyerekpszichológusok szerint hagyni kell a gyereket harcolni, csak a körülményeket kell biztonságossá tenni, és természetesen figyelni, hogy ha szükséges, azonnal közbe lehessen avatkozni.
A játékharc alatt ugyanis egy sor hasznos dolgot tanulnak meg a gyerekek, fejlődik a szociális készségük, erősödik az érzelmi intelligenciájuk, és nem utolsósorban rengeteget kommunikálnak egymással játék közben, sőt mozognak. A mozgás azért is fontos, mert egy játékháborúban nem csak futni, de kúszni, mászni kell, ezeknek a mozgásformáknak az elmaradásáról pedig a fejlesztőpedagógusok tudnának sokat mesélni később, amikor alapozótornán szükséges bepótolni sok pénzért a játszótéren elmaradottakat.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Egy kismacskának se tiltja az anyamacska a játékvadászatot akkor sem, ha több generáció óta nem tették ki a lábukat a lakásból és a legdrágább macskakonzerven élnek.
A kölykök – legyen szó emberkölyökről, vagy állatkölyökről – már csak ilyenek. Sajnos nagyon hamar elmúlik a játszótéri háborúzás kora, és átveszi valami más, amit még több szülő utál: a számítógépes játékok. Eleinte békés játékok a népszerűek, gyűjtögetős feladatok, építős játékok, de hamar előbukkannak a harcolós játékok is. Háborús, tankos, autós üldözős, később durva és primitívnek tűnő játékok, amiket sok millió ember játszik a világ minden részén. Na ezeket már nehéz kimagyarázni, de az a helyzet, hogy 2018-ban a nyolcadikosok ilyeneket játszanak. Egyébként hozzáteszem, hogy a számítógépes játékokat már mi is nagyon szerettük ennyi idős korunkban, csak sokkal kevesebbhez és kezdetlegesebbhez fértünk hozzá. Lőni ott is kellett azért.
Mondhatnám én a fiamnak, hogy menjen számháborúzni, ha nem találna csapatot magának, mert mindenki a gép előtt lóg. Egyébként leszámítva azt a pár alkalmat, amikor táborban számháborúztunk, már mi sem játszottunk ilyet gyakran. A barátok viszont ott vannak a hálózat másik végén, csapatot kell alkotni, közös az ellenség, hallják egymást, jókat nevetnek, és borzasztóan tudnak káromkodni is, ha valami nem úgy sül el, ahogy kellett volna. Tulajdonképpen kiengedik a gőzt.
Hoztunk pár szabályt, nagyjából sikerül is betartani ezeket, így azt hiszem, messze nem számítógépfüggő a gyerekem.
- Mindig együtt vacsorázunk. Nem érdekel, hogy valaki csak akkor ér rá játszani. Amikor vacsora van, ki kell jönni a szobából.
- Hetente egyszer barátnap van nálunk. Ilyenkor nálunk alszik a haverja. Nyilván ilyenkor is gépeznek, de legalább látják egymást közben.
- Az előre lebeszélt programokat tilos lemondani gépezés miatt.
- Tartani kell a színvonalat a tanulásban.
- Társadalmi életet kell élni offline is, vagyis ha a többiek nem szerveznek mozis, csavargós, gyorséttermezős programokat, akkor neki kell ilyet szerveznie néha.
- Segíteni kell a háztartási munkában. Ez nem komoly dolog, de legalább a saját szoba porszívózása, a szemét levitele és néha a mosogatógép kipakolása mindenképp benne van.
Ezt a cikket számítógépen írom, rögtön miután ugyanitt befizettem a mobilszámlám és kigyönyörködtem magam az Amerikában élő unokatesókban. Csak azért nem játszom rajta harcolós játékokat, mert nem vagyok fiú, de amikor órákat kell várakoznom például az orvosnál, akkor én is előkapom a zsebemből a telefont, és elkezdem rajta gyűjteni a pontokat, amiket az egyre nagyobbra nőtt szigetek elsüllyesztéséért kapok. Én sem megyek a postára meghívókat feladni a szülinapi zsúrra, sőt mozijegyért sem állok már sorba soha (apropó, a kényelmi díj, amit nekem kell fizetnem, amiért otthonról vásárolok, micsoda szemétség!).
A legjobb, amit tehetünk, ha nem csak beletörődünk abba, hogy a gyerekeink számítógépen is játszanak, hanem megpróbáljuk ezeknek a játékoknak a jó oldalát keresni, esetleg leülni velük, és legyőzni őket, miközben lepuffantunk pár ellenséget a képernyőn. Az anyukáknak különösen megnő az ázsiójuk a fiuk szemében egy ilyen közös este után!
