A te gyereked egy nap hány órát tölt tévé, okostelefon vagy tablet előtt? Nem kell hangosan kimondani ezt a számot, elég, ha csak magadnak vallod be! Én sem akarok álszent lenni, így leírom: van tévénk, és mindennap nézhetik is a gyerekeink. De kizárólag olyan meséket, amiket mi is jól ismerünk az apukájukkal.
Tudatos döntés volt, hogy amíg lehet, egyszerűen kizárjuk az életünkből a laptopot, okostelefont, tabletet, Xboxot és társaikat. Ehhez viszont az kellett, hogy sem én, sem a férjem ne váljunk függővé. Nálunk nincs órák hosszat tartó nyomkodás, mégsem tartom magam maradi anyukának, de határozottan érzem: várhat még az a technika. Szerencsére egyelőre nincs nehéz dolgom, könnyedén küszöbön kívül tartom ezt a tudást. Sőt! Nyaralásunk alatt egy hónapra még a tévét és vele együtt a kedvenc meséket is szabadságoltuk. Egy véletlennek köszönhetően.
Nem szomorkodtak, hogy nem nézhetnek tévét – Fotó: Lehoczky Rella
Június végén leköltöztem három aprómmal vidékre, és egész egyszerűen elfelejtettük bepakolni a dvd-lejátszót. Az itteni tévénk nem mai darab, és kizárólag az analóghoz van szokva, így néhány évtizedet visszarepülve az időben egy csatornát sem lehet rajta fogni. Meg sem próbáltam beindítani. És ha már az élet így hozta, gondoltam, tesztelem a srácokat: vajon meddig bírják ki mesenézés nélkül?
Mindjárt az első este kértek, kapcsoljam be a tévét. De elfogadták, hogy nem működik. Másnap is kísérletet tettek rá, de akkor sem indult. Harmadnap már nem vágytak rá. Mert valami olyasmivel helyettesítettem ezt az addiktív bútordarabot, amire mindennap szükségük lenne a mai gyerekeknek, ami semmivel nem pótolható érték. És amit már oly sokszor távolodni látok a környezetemben.
Hiszek a fejből mondott vagy könyvből olvasott mesék erejében! Lányaim és fiam pici koruk óta mindennap kapnak efféle lelki táplálékot, nincs nap, hogy ne igényelnék az összebújós olvasást. Sokat játszanak együtt, gyakran molyolnak egyedül. Van, hogy leülünk velük kirakósozni, építeni, de rengetegszer birkózunk, kiszabadulunk biciklizni, focizni, görkorizni, világot látni. Mert jó együtt.
De az is jó, amikor épp tárt karokkal vár a házimunka, csak beteszek nekik egy mesét, és csöndben végignézik. Mert van, hogy ovi után is dolgoznom kell, hogy néha unatkoznak, vagy esetleg nincs energiám lekötni őket. Mesébe illően idilli lenne, ha a nap huszonnégy órájában mosolyogva, dalolászva, fejem tetején kézzel font koszorúban járnék körtáncot a gyerekeimmel, miközben az almás pite a sütőben sül, a kivasalt ingek a szekrényben sorakozva lógnak, és arcomat a boldogság borítja pírba, miután ledolgoztam napi nyolc órát. Ez nálunk sincs így!
De! Elborzaszt, amit magam körül látok: két-hároméves bölcsisek úgy kezelik a tabletet, mintha a kütyüvel együtt cseperedtek volna az anyaméhben, és nagycsoportos ovisok olyan számítógépes játékokat játszanak, amiktől még én sem alszom nyugodtan. A strandon és az orvosi rendelőben már csak okostelefonnal lehet lekötni őket, és egy egyórás autóút alatt is meg vannak veszve a szülők, ha nem hasít a net. Értem én, hogy mindenki fáradt, és rendre a könnyebb utat választja. De szülőként az (is) feladatunk, hogy korlátokat szabjunk utódainknak. Legyen egészséges mederbe terelt YouTube meg Nintendo (vagy hogy is hívják 2018-ban), de ne váltsuk ki vele az értő, odafigyelő beszélgetést, a közös játékot, a mesemondást, az együtt tevékenykedést!
Ne akarjuk megúszni saját gyerekeinket! Mert valami olyan fontos dologtól fosztjuk meg őket és saját magunkat, ami vissza soha nem hozható!
És hogy mi mit csináltunk ódivatú tévénk bámulása helyett? Mindent, amit eddig, csak sokkal többször. Igazán most éreztünk rá a kártyázás ízére: hatéves nagylányunkat megtanítottam pasziánszozni, ő pedig elmagyarázta három és féléves testvéreinek, hogyan kell „kié a nagyobbat” játszani francia paklival. Memóriában már simán levernek, barkochbában is sokszor alulmaradok, és már vasúti pályát is én építek a leglassabban.
Rengeteget sétáltunk, kezünkben apukám molyrágta növény- és bogárhatározójával. Mindennap meglátogattuk az utca végében gyarapodó gólyákat, a távolabb legelésző teheneket és birkákat, letekertünk a Dunára kavicsot dobálni. Csigát gyűjtöttünk, békákat úsztattunk, apának nyári emlékkönyvet készítettünk, a végtelenségig saraztunk, farakáson szökelltünk, pocsolyákban ugráltunk. Vadvirágokat préseltünk, malacokat etettünk, csak kiültünk a ház elé, és vártuk, hogy elénk gördüljenek a mezőgazdasági gépek. Néha csak kibicajoztunk a pusztába rohangálni, vagy megszámoltuk a közeli tóban felbukkanó kagylókat, esténként pedig pizsamában kifeküdtünk csillagokat csodálni. És rengeteget meséltem nekik. Hiába vittem a nyaralásra egy tucat könyvet, azokat most két hónapig elő se vettük. Mert esténként elmeséltem, milyen volt Harta, amikor még járt ide vonat is, hogy gyerekként hogy vettem friss kenyeret kora reggel az egyetlen hartai közértben.
Jobb, mint a tévében – Fotó: Lehoczky Rella
A nagy kedvenc, amit szerintem eddig legalább százszor is elmondtam: amikor Zita nővérem a házunk előtt álló, égig érő fűzről leesett, és elszakadt a kabátja. Nem múlt el nap, hogy ne látogattuk volna meg a hatalmas, ikonikus fát. Le sem tudom írni, mennyit meséltem nekik a múltamról. Tényleg szeretjük a Jégvarázst meg a Zootropolist, de annyira megható volt látni, amikor a gyerekeim minden elalvás előtt az én múltammal találkoztak!
Egy hónap múlva aztán megérkezett a dvd-lejátszó és vele együtt megannyi mesefilm. Most se leszek álszent: reggel 8-tól este 9-ig gyakorlatilag folyamatosan lekötni három ovis korút egy hónapon át úgy, hogy a férjem többnyire csak hétvégén utazott le hozzánk, eléggé melós. Szép, ám néha baromi nehéz feladat. Mert egy idő után kicsit uncsi lesz a helyi játszótér, már nem annyira izgi a körmöstraktor, a pokrócból épített bunki sem a régi, és a közös társasozás olykor konfliktust szül. Bevallom, kicsit elfáradtam, kifogytam az új impulzusokból. Bár a gyerekeim még simán bírták volna mozgókép nélkül, végül mégis úgy döntöttem egy zuhogó esős napon, hogy a tévé családtag marad.
Egy szegről-végről rokon, akit csak jeles napokon látunk. Aki annyira jó, hogy hamar megárt belőle a sok. Egy távoli hozzátartozó, akit az Isten hozott, de azért gyorsan vigyen is el.
Nyomd sokkal kevesebbszer a gyereked kezébe azokat a kütyüket!
Helyette nyisd ki neki azt a papírdobozt, amiben a valódi, kissé megkopott, ám sosem feledhető értékek porosodnak! Meglátod, jó lesz! És nem csak neki.
