Döntéseket a legritkább esetben hozunk, vagy ha mégis, akkor csupa olyan dologról, amiről az óvónők vagy a tanárok azt gondolják, hogy teljesen lényegtelen a véleményünk. Emeljük-e száz forinttal a csoportpénz összegét, és legyen-e váltócipő negyedik osztályban is. És ezért minden szeptemberben, aztán valamikor február környékén is be kell menni az óvodába, illetve az iskolába is, pedig azóta feltalálták az e-mailt és az online szavazást is.
Aki egyszer volt már óvodai szülőin, az szerintem olyan, mintha minden óvodai szülőin ott lett volna.
A kiscsoportos anyukák lelkesek, sokkal többet várnak, azt hiszik, tényleg a gyerekekről lesz majd szó, megtudhatnak esetleg olyan dolgokat, amit a gyerek nem mesél el otthon. Márpedig a gyerekek nem nagyon mesélnek. Ezzel szemben nálunk az óvodai szülői értekezlet úgy kezdődött, hogy bejött az igazgatónő, és úgy letolta az összes szülőt, hogy köpni-nyelni nem tudtunk. Kikérte magának, hogy ők arra tanítják a gyerekeket, hogy szépen egymásmellé helyezzék a kiscipőket a szekrénybe, az apukák meg csak úgy bedobják reggel. Ezt azóta is figyelem, de még soha nem láttam ilyen apukát, alighanem hatott a szidás.
Utána letolta a szülőket, amiért az óvónők a lelküket kiteszik, hogy betanítsanak egy műsort, erre a szülőknek van képük más programot szervezni hétvégére. Következett a betegségigazolás témakör. Az igazgatónő volt elsősegély-tanfolyamon, úgyhogy majd ő eldönti a gyerekről, hogy beteg-e. Minden hiányzásról igazolást kér, és nehogy egy előre lepecsételt biankó igazolással próbálkozzunk, mert szúrópróbaszerűen felhívja a gyerekorvost, és kikérdezi a gyerek betegségéről. Ennél a pontnál az egyik kezemmel komoly erőfeszítést kellett kifejtenem a másikra, nehogy jelentkezzek, és elmeséljem, hogy köszönöm a bizalmat, nem szoktam csalni, nem viszem betegen a gyereket óvodába, de szerencsére a gyereknek betegen is vannak jogai, és a gyerekorvosunk nem fogja még őnagyságát az igazgatónőt se tájékoztatni az egészségi állapotáról.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Kiderült, hogy az óvodaudvar nálunk sem azért van, hogy azon játsszanak a gyerekek.
És amikor megérkezünk értük, azonnal kapjuk fel őket, ne kezdjünk beszélgetésbe se az óvónővel, se más anyukákkal, hanem azonnal hagyjuk el az intézményt. Miután távozott, szerencsére szót kaptak az óvónők is, akik végre kedvesen és szeretettel beszéltek a gyerekekről, de ők is csak a csoportpénz szükségességét, a tisztasági csomagot, a gyümölcsnaptár helyét és pár ilyen alapinformációt közöltek.
Következtek az anyukák, akik szerint egészségtelen az uzsonna, és fehér kenyér helyett legyen barna kenyér, illetve több zöldség. Ezzel mindenki egyetértett, és mindenki tudta, hogy soha nem lesz változás. Tulajdonképpen semmi olyan nem hangzott el, amit ne tudtak volna leírni. Idén ki is hagyom a lehetőséget, majd a barátnőim beszámolnak róla, hogy lesz-e bármi változás tavalyhoz képest. Ráadásul az ovis szülői rendszeresen fél ötkor kezdődik, ami akárhogy is nézzük, a legtöbb helyen még erősen munkaidő, de legalább lehet jelentőségteljesen nézni a későkre.
Az iskola egy kicsit jobb műfaj, tényleg mondanak fontos dolgokat, és a szülők is megismerhetik egymást valamennyire.
Ha az ember szerencsés, akkor lesz pár jelenet, sőt, egyes szülők verekedni is képesek, amit a távol maradó szülőtársak mindig sajnálkozva vesznek tudomásul: bezzeg amikor én is ott vagyok, nem történik semmi. A verekedés gyerekkoromban történt egyébként, két anyuka ment ölre, amikor az egyik felszólalt, hogy ki kéne mosni a függönyöket, mert undorítóak, és kiderült, hogy a másik anyuka épp aznap hozta el őket a tisztítóból.
Hasonló azért nálunk is akadt, amikor az egyik apuka megfenyegette az egyik kisfiút, hogy megveri, ha még egyszer lelöki a kislánya tolltartóját a padról. Amikor a kisfiú anyukája ezt kikérte magának, akkor apuka pontosította a fenyegetést: a kisfiú apukáját fogja megverni, ha nem nevelik meg a gyereküket. Másnap reggelre válságszülőit hívtak össze a tanárok, ahol fenyegető apuka nem értette, mi a probléma. Tőle év végén nagy megkönnyebbülésünkre elbúcsúztunk.
Én elég rosszul viselem a feszkót, minden egyes ilyen alkalom után megfogadom, hogy soha többet szülőire nem megyek.
Nincs rá szükségem. De aztán csak odavisz a lelkiismeret-furdalás, nehogy már ezért legyek rossz anyja a gyereknek. Felsőben iskolát váltottunk, és megismerkedtem az élményszülőivel. Csak én hívom így, de akkora volt a különbség a két iskola szülői értekezletei között. Az osztályfőnökök mesélnek a gyerekekről, sőt fotókat és videókat vetítenek a mindennapokról és a kirándulásokról, más programokról is. Mindenről beszámolnak, ami az évben történt vagy történni fog, van gyümölcs, süti és ásványvíz. A szülők jó fejek, csakúgy, mint a tanárok.
De a legfontosabb, hogy év közben rendszeresen kapunk e-maileket, amikben mindenféle apró vagy nagyobb dologról tájékoztatnak, illetve valamilyen online felületen szavazhatunk, vagy leadhatjuk az igényünket mondjuk színházjegyekre. Úgyhogy az az évi két alkalom, amit szülőinek hívnak, egészen normális dolgokkal is telhet. Hozzáteszem, hogy tisztában vagyok vele, mennyi munka egy ilyen szülőit megszervezni, kitalálni, hogy miről legyen szó, vázlatot írni hozzá. De egy ilyen alkalomtól abszolút partnernek érzem magam az osztályfőnökökkel, és végül is ez a lényeg, vagy legalábbis ez lenne a cél.
