Haldoklik egy barátom anyukája, rohamosan veszíti el az emlékeit, már nem tud felkelni, nem tudja ellátni magát. Napok alatt került ebbe az állapotba, a gyerekei percről percre látják, hogyan fogy az ereje. 84 éves, négy unokája van, két gyereke, akik mindketten folyamatosan mellette vannak és segítenek. Segítenek neki enni, fürdeni, inni, élni, ameddig még tud. Végstádium, rák. Szerencsére komolyabb fájdalmak nélkül vészelik majd át ezt az időszakot – legalábbis ezt mondta az orvos. Ők azonban nem így érzik.
Fáj pokolian, és napról napra jobban. Tudták, hogy eljön majd ez a pillanat, és azt is tudták, hogy fájni fog, csak azt nem, hogy ennyire.
Tegnap megkérdeztem a barátomtól, hogy hogy van. „Nagyon szarul” – válaszolta, aztán inkább felhívtam. Ha segíteni nem is tudok, azért meghallgatom, és mindig biztosítom, hogy bármiben számíthat rám, ha szüksége van akármire, csak szóljon. Hiteltelennek érzem a hangom, mert tudom, hogy lélekben egyedül kell végigcsinálnia. Mindnyájan úgy csináljuk végig a szeretteink halálát. De azt hiszem, az azért fontos, hogy legyen, aki figyel ránk, aki megsimogat, ha arra van szükségünk. És az is fontos, hogy szó nélkül hagyjon egyedül, amikor arra kérjük. Mert ilyenkor szükség van egyedüllétre, könnyekre, fájdalomra is.
Sokan azt mondják, hogy a temetés után kicsit enyhül a fájdalom… Fotó: Thinkstock
Emlékszem, amikor meghalt a nagybátyám, nagyon megrogytam. A gyerekeim előtt próbáltam tartani magam, féltem, hogy megijednek, ha anya összeomlik. A temetés után szerettem volna egyedül maradni a sírja mellett, de hiába kértem a férjemet, ő makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ott marad velem. Pedig olyan jól esett volna egy félóra egyedül, a sír mellett. Később visszamentem, és sokkal jobb volt utána.
Nem vagyunk egyformák, mindenki másként nyugszik meg, ez is biztos. Viszont az élet az élőké, és tovább kell lépni.
Szerencsére az én szüleim még élnek, rettegek a pillanattól, amikor eljön, és nem lesznek szüleim többé, és nem leszek senkinek a gyereke… A nagymamám, az imádott nagymamám halála után sokáig vacakul voltam, gyerekként nem tudtam, hogyan vészeljem át. A mai napig hiányzik, mindennap gondolok rá.
Az érzés nem múlik el, csak szelídül a fájdalom, de a hiány örökre megmarad. És ez végül is jól van így, lehet róla beszélni, emlékezni, lehet tovább szeretni…
A halál mindenképpen fájdalmas, akár van időd rá, hogy felkészülj, akár nincs. Nincs jó halál, csak gyors halál. Persze fogalmam sincs, hogy haldoklóként milyen lehet az elmúlás, de biztosan sokat jelent, ha valaki fogja közben a kezed, ott van és támogat. A gyászt pedig nem lehet és nem is szabad megúszni. A gyász minden stációjának megélése segít a továbblépésben. De egy kicsit mi is meghalunk a távozó szeretteinkkel együtt.
