„Anyu, ti együtt alszotok?” – kérdezte Dina, a kisebbik gyermekem a hazafelé úton, miután megismerkedtek új partneremmel. Merthogy a válásunk után a most nyolc és tízéves kislányaim az édesapjuknál maradtak, igaz, én bármikor láthatom őket, és látom is. Örültem a kérdésnek. Örültem, hogy olyan a kapcsolatunk: meg sem a fordul a fejükben, hogy lenne olyan téma, amelyet mi hárman ne beszélhetnénk meg.
Amikor anyu és apu még feleségek voltak
…Igen, mi hárman. Ám amikor a fenti kérdés elhangzott, a volt férjem is ott ült az autóban, tőlem húsz centiméterre. Azért ettől zavarba jöttem. Nem mintha azt gondoltam volna, ő nincs képben, hiszen ismeri az új pasit, még rokonszenveznek is egymással. De akkor is…
„A felnőttek együtt alszanak” – válaszolta meg végül a kérdést édesapjuk, időt hagyva nekem, hogy levegőhöz jussak.
„Persze, hogy együtt alszanak, amikor anyu és apu feleségek (sic!) voltak, ők is együtt aludtak” – fűzte hozzá magyarázatképpen Leti, a nagyobbik kislányom.
Ennyiben maradtunk. Egyelőre. Mert azt sejtettem, hogy lesz folytatása, és örömmel vártam. Valahogy úgy gondoltam, ez az új felállás is segít a kislányoknak feldolgozni válásunkat, de legalábbis lezárni életünk korábbi szakaszát. Bár már évek teltek el azóta, de eddig folyamatosan úgy éreztem, ők az elköltözésemet még mindig átmenetinek tekintik, hogy ez majd egyszer meg fog változni, és minden olyan lesz, mint régen. Amúgy, úgy tudom, ez egy csöppet sem ritka jelenség a gyerekeknél szüleik válása után. És a lányok elejtett megjegyzései is erre utaltak, „majd ha te is jössz velünk nyaralni…”, vagy „majd megmutatom az új fiókomat, amikor hazajössz…”, de volt, hogy még ennél is direktebben fogalmaztak, és megkérdezték, „mikor fogtok újra összeházasodni apuval?” Azért ebbe bele kellett halni…
Képünk illusztráció. Jelenet a “what maisie knew” című filmből. (fotó: imdb)
Szóval mindenképpen szerencsésnek ítéltem, hogy engem egy új szerepben látnak. Még akkor is, ha korábban, amikor velük voltam, természetesen, nem éreztem magam sem elhagyottnak, sem elhagyatottnak, de azért a levegőben ott volt, hogy nehézségekkel küzdök. Most viszont olyat is visszahallottam közös barátainktól, hogy azt mondták a kislányok: anyu szerelmes, újra férjhez fog menni.
Erre az utóbbira azt hiszem, azért még várni kell…
Nektek fog születni babátok, vagy kértek?
És nem is tudunk lejönni a témáról. A lányok már megtervezték az esküvői ruhámat, és a saját, koszorúslányokhoz illő fátylaikat is, mert természetesen, azok lesznek, és rózsaszirmokat fognak a lábaim elé szórni, ezt szintén megmondták. Persze, a pasit is rendszeresen zavarba hozzák, mert arra a váratlanul lecsapó kérdésre, hogy „szereted anyut?”, még harcedzett édesapaként is megáll a kanál a kezében. Mert ő maga is szülő, két gyermeke külföldön él, így különös boldogság számára hétről hétre megmártózni két kislány rajongó szeretetében. Mert a gyerekek kétségkívül rajonganak érte. Édesapjuk és én sem neveljük őket sok korláttal, szabállyal, de amikor látom, hogy a pasit már hat órája egyhuzamban nyúzzák, a nevében kérek kegyelmet, azaz legalább egy pisiszünetet. Ilyenkor párom annyit szokott csak mondani: ugyan, drágám, hagyd a gyerekeket, olyan jól eljátszunk… Mi mindketten vasárnapi szülők vagyunk, a pasi, úgy tűnik, még vasárnapibb. Szóval nálunk, ha egyáltalán fel is merül, ki milyen felnőtt szerepet oszt vagy vállal magára a mi patchwork családunkban, annyi bizonyos, egyelőre én vagyok a zord vagy legalábbis a szigorúbb, aki önként felvállalja a népszerűtlen feladatokat is. Azaz az ilyen mondatok kiejtését, mint: „ideje fürdeni”, „tessék fogat mosni”, „nyomás az ágyba”, „ne húzd a nővéred haját”, „ne kiabálj a húgoddal”. De még nagyon az elején vagyunk közös életünknek, minden szempontból.
Azt is érdekes megtapasztalni, hogy milyen kérdések izgatják a gyermekeket, ha az édesanyjuk új partnerkapcsolatban él. Mert, hogy izgatja őket, az biztos. Kisebbik lányom, még mindig az együtt alvás témakörébe belebonyolódva például egy ízben azt kérdezte, hogy ki hol alszik, azaz ki a fal mellett, és ki kívül. Én belül, válaszoltam az igazat, és hozzáfűztem: mert általában a férfi alszik kívül, az ágy szélén, hogy ha bármi történik váratlanul, megvédhesse a szeretett nőt. Egyébként miután kimondtam, a magyarázatomon én magam is meglepődtem, hogy ilyen hagyományosan gondolkodom a nemi szerepekről, legalábbis egyes kérdésekben. Nesze neked egyenjogúság!
S ha már esküvő és házasság, Leti és Dina tovább is gondolták nászunkat. Így azt szintén megkérdezték, ha lesz gyerekünk (mert az teljesen nyilvánvaló számukra, hogy lesz), nekünk fog születni vagy kérünk babát. (Utóbbi arra utal, hogy örökbe fogadunk-e, mert ez a lehetőség az ő világukban nem rendhagyó jelenség, hanem teljesen természetes számukra – hál’ istennek.)
Szerelmesek, ez a lényeg. Érted?!
Az új partnerkapcsolat természetesen, jó apropója az amúgy is esedékes felvilágosításnak, pontosabban a folytatásának. A puszi, szájra puszi, csókolózás-tematika már óvodáskorukban nagyon érdekelte a kislányainkat, sőt, még némi tapasztalatra is szert tettek mindebben, ahogyan ez az ovis „szerelmeknél” már csak lenni szokott. És egyébként sem tudnánk őket a mindenhonnan feléjük áramló szexuális tartalmaktól megóvni, még ha akarnánk se. De nem is akarjuk. Inkább felkészíteni őket, hogy mindent értsenek, amit látnak, hallanak. Szóval elméletben tudtam én is mindent, hogyan kellene ezt okosan csinálni, de azért azt sem állíthatom, hogy nem bénáztam olykor. A „hogyan születik a baba” projekt még egészen ügyesen ment a részemről. S mivel a gyerekeink ebbe nőttek bele, egészen korán természetesnek vették, hogy egy kisbaba (legkevesebb) kétféle úton kerülhet a családjába: vagy odaszületik a mamája hasából, vagy egy másik néni hasából, és a szülei őt választják, azaz örökbe fogadják. Így amikor az én Dina kislányom mindezt már bensővé tette, meg is kérdezett egy baráti kismamát a környezetünkben: „baba van a hasadban?”. A leendő anyuka bólogatott, mire az én gyerekem: „oké, akkor őt nem te választottad”. Ez akár még kínos is lehetett volna, de nem lett az, sőt, az említett várandós anyukát inkább meghatotta ez a kijelentés, és csak annyit mondott nekem: „valamit nagyon jól csináltok”. Na, erre meg az én szememet futotta el a könny…
Jelenet a “what maisie knew” című filmből. (fotó: imdb)
De valahogy ez sem vitt engem közelebb a kifejezett szexuális okításhoz. Annyit éreztem, azzal, hogy a témát mindig is nyíltan kezeltük, hogy nem tabusítottuk, jó úton indultunk el. De a hogyan továbbról éppen akkor nem volt ötletem. A volt férjem viszont huszárosan megoldotta: a tízéves Letinek a maga teljes valójában mondta el a fizikai részleteket is, jól sejtve, hogy bizonyos epizódokról keringenek már információk vagy inkább félinformációk, ne adj isten, félrevezetőek is az akkor harmadik osztályos gyerekek között. Így nagyon is ideje volt ennek a tisztázó beszélgetésnek, amelyet amúgy a nyolcéves Dina szintén hallott. A nagyobbik kislány nagyon figyelmesen végighallgatott mindent, és egyelőre akkor még nem kérdezett, a kisebbik viszont annyit fűzött hozzá, hogy: „pfuj!”
Azóta már mindketten kérdeznek, tőlem is. Ezt a pfuj-dolgot szintén megbeszéltük, elmondtam nekik, hogy Dina életkorában ez egy teljesen természetes reakció erre, és neki még annyit, higgye el nekem, idővel igencsak meg fog változni a véleménye. És elhitte. Mert azt valahogy hitelesen tudtam képviselni: ha egy nő és egy férfi szerelmes egymásba, akkor ezt a dolgot mindketten szeretnék, és jól esik nekik, jó érzés testileg és lelkileg is. Leti pedig így kommentálta mindezt a húga felé: „Szerelmesek, ez a lényeg. Érted?!” Szóval az érzelmi rész kibontogatása maradt rám. Hát ilyen munkamegosztásban világosítjuk fel mi a gyerekeinket az édesapjukkal, persze nem húztunk, nem húzunk éles határokat, és át-átmerészkedünk egymás térfelére.
Mert neked mindig csak azon jár az eszed!
Azon egyébként nem igazán csodálkoztam, hogy fejtörést okozhat számomra a gyerekeim szexuális felvilágosítása. Mert eleinte annyit tudtam, hogyan nem akarom csinálni. Ahogyan az én anyám. Azért lássuk be, ez nem túl előremutató. Az én édesanyám ugyanis sehogyan sem csinálta, ilyesmiről soha szó nem esett köztünk. A kamaszok kíméletlen ítélkezésével a többi bűnével együtt a fejére is olvastam ezt. Azt felelte védekezésképpen: mire ő odáig jutott, hogy szeretett volna beszélni velem a testi szerelemről, én már mindent tudtam. Na, hát ettől a választól fel tudtam volna robbanni. Nem is hagyott nyugodni. Később felvetettem anyámnak, hogy talán azon is érdemes lenne elgondolkodnia: esetleg ő időzített rosszul, és ezért késett le minderről. Nem látta be. Ahogyan sok minden mást sem. Ja, még annyit hozzáfűzött, hogy „mert neked mindig csak azon jár az eszed”. Itt lezártam ezt a beszélgetést. Egy életre. Így eshetett meg velünk: nem hogy a testi, de egyáltalán a szerelemről soha nem beszélgettünk. Két nő, aki a világon a legjobban szereti egymást… Persze, sejtettem valamit abból mit érezhetett, amikor elvált, és mit, amikor új partnerre talált. Most pedig már pontosan tudom, miután én is elváltam, és én is új partnerre találtam.
Párom nemrégiben külföldre utazott dolgozni, nem végleg tervezi, tervezzük, de hosszú időre. A gyerekeimtől is elbúcsúzott, és ők hárman is igen hiányoznak egymásnak, bár amilyen gyakran csak lehet, beszélgetnek videotelefonon. A minap véletlenül kihallgattam a kislányaim beszélgetését, a kisebbik arról faggatta nővérét, megkérdezzenek-e engem arról, milyen a pasim nélkül aludni, a válasz: „Szerintem még ne. Biztosan fáj neki erről most beszélni, majd egy kicsit később.” Talán reménykedhetem abban, nekik már nem kell átélniük a veszteségeket, hogy átérezhessék, mit jelentenek. És abban is, hogy ezt tőlem fogják megtudni. Majd egy kicsit később, ahogyan az én bölcs tízéves kislányom fogalmazott.
