Legalábbis, ha őszinték vagyunk, amikor a kérdezőbiztos megkérdezi, hogy mennyit is olvastunk az előző évben. Magyarországon az számít könyvolvasónak, aki évente legalább egy könyvet elolvas. Azért abban megegyezhetünk, hogy ez nem egy komoly kihívás, nincs magasan a léc! Utoljára a 2000-es években mérték fel, hogy mennyit olvasnak az emberek. Ez a szám már tizennyolc évvel ezelőtt is megdöbbentően alacsony volt:
mindössze az emberek negyven százaléka számított könyvolvasónak, vagyis ennyien olvasnak el évente legalább egy könyvet.
Nem tudom, mennyire lehet hinni egy ilyen felmérésnek, mert ha én ilyen keveset olvasnék, egészen biztosan lódítanék valami nagyobb számot. Persze az is meglehet, hogy ez a szám már egy kozmetikázott szám, és az emberek még ettől is kevesebbet olvasták az ezredfordulón.
Azóta a helyzet egészen biztosan sokat romlott, akkor jöttek be ugyanis a kereskedelmi csatornák, és azóta 50-60 tévécsatornát nézhetünk éjjel-nappal, ami egészen biztosan az elolvasott könyvek számának a rovására ment. Hányszor alszom el én is úgy, hogy haragszom magamra, amiért csak nyomkodtam a távirányítót, semmi értelmeset nem találtam, de könyvet nem vettem a kezembe. Mégis cikkek tucatjai foglalkoznak azzal, hogy miként is tudunk olvasó gyereket nevelni. Az olvasóvá nevelésre valahogy lenne igény.
Nem lesz meglepetés a konklúzió: olvasóvá nevelni csakis jó példával lehet.
Ha mi magunk csak tabletezünk, vagy a telefonunkat nyomkodjuk esténként, akkor a gyerekeink sem fognak regényeket olvasni mellettünk unalmukban. Nahát. Kár. Nekem az egyik legnagyobb félelmem volt, hogy a gyerekeim nem szeretnek majd olvasni. Féltem attól, hogy hiába olvasom majd az esti meséket, hiába látja, ahogy én esténként egy könyvvel bújok ágyba, mégsem szeret majd olvasni.
Két éve nagyon boldog voltam, úgy tűnt, a fiamat elkapta az olvasás láza. Egy iskolai kihíváson, egy tanév alatt 25 könyvet olvasott el boldogan. Olvasott az utcán, olvasott a buszon, olvasott reggeli és vacsora közben. Azt hittem, itt már feltehetem a kezem, én mindent megtettem, mindent elértem, a fiamból könyvmoly vált. Büszke voltam. Hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna! Tavalyelőtt mindössze hat könyvet olvasott egy egész tanév alatt, és ebben a három kötelező olvasmány is benne volt. Idén is csak hasonló volt az elolvasott könyvek száma, úgyhogy el is kezdtem aggódni.
Mit csinál a gyerekem olvasás helyett? Azt, amitől féltem.
Lóg a számítógépem, lóg a telefonon, sorozatokat néz, és a barátaival gépen játszik. Legalábbis ezt láttam én. Azért egy héten egyszer elmennek moziba is, és folyamatosan filmeket ajánlanak egymásnak chaten. Szinkronizálás nélkül néznek bugyuta és komoly sorozatokat angolul, ennek is köszönhetően elképesztő amerikai kiejtéssel beszélnek már most angolul, úgy, ahogy nekem soha nem sikerült megtanulnom.
Nem lesz meglepetés a konklúzió: olvasóvá nevelni csakis jó példával lehet (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
Nem összehasonlítható a kettő, és azt hiszem, soha semmiért nem adnám a nagy olvasásélményeimet, de azért egy ilyen kiejtésért és egy ilyen szókincsért is hálás lennék a sorsnak. A statisztika alapján mindenesetre abszolút a könyvolvasók táborához tartozik a gyerek, úgyhogy végül is szégyenkezni semmi okom. Az évi egy könyvet még meg is sokszorozza, micsoda siker! Na persze, nem mintha ez lenne a cél, de akkor is, legalább van mivel vigasztalódni! Havonta járnak színházba, és a rengeteg mozifilm megnézése közben, ami között természetesen van komoly dráma és feledhető kis vígjáték is, egészen biztosan nekik is összejön a katarzisadagjuk, mire leérettségiznek.
Nyaranta egy háromhetes táborba járnak a barátjával, immár nyolc éve. Az osztályfőnökük nagyon jól eltalálta, hogy mire is jó ez a tábor. Ez tulajdonképpen egy detoxikáló tábor.
Nem drogról vagy alkoholról szoktatja le a fiatalokat, hanem az állandó online jelenlétről. A tábor elején ugyanis elveszik tőlük a telefonokat, amit a térerő hiánya miatt különben se tudnának használni, és 21 napig huszadik századi gyerekként élnek. Offline gyerekek lesznek, mint amilyenek mi voltunk régen.
Se telefon, se laptop, se mp3-lejátszó.
Esténként viszont tábortűz van, lehet egymással beszélgetni, énekelni, és levelet írni a szülőknek. Ez ugyanis az egyetlen módja a kommunikációnak, mert felhívni mi sem tudjuk őket. Végre nem csak sárga csekkek jönnek postán, hanem izgalmas, kézzel írt levelek is. Még soha nem csomagolt magának elég könyvet a fiam, annyit, hogy a második hét után ne kért volna postacsomagban utánpótlást.
Érdekes módon ezt a tábort várják egész évben a legjobban. Nem kell kényszeríteni őket, hogy menjenek, sőt, idén még azt is felvetette a gyerek, hogy ha majd tud dolgozni diákmunkásként, akkor szívesen beszáll a tábor költségeibe. Szinte már boldog, hogy le kell adnia a telefont. Bezzeg, ha arra kérném, hogy a közös családi vakációra ne hozza magával!
Hogy mi lesz, ha felnőttként sem fog negyven könyvet olvasni évente, mint én?
Azt hiszem, semmi. Mivel egyértelműen afelé halad a világ, hogy egyre kevesebbet olvasunk, nem a könyvek lesznek a kapcsolódási pontok egymás között. Apáink még oldalakat tudtak idézni Rejtőtől. Aki nem tudott kívülről egy csomó Rejtő-féle párbeszédet, az nem volt tagja a társaságuknak, mert nem tudtak vele miről beszélgetni. A mi gyerekeink majd a filmélményeik kapcsán beszélgetnek jókat egy pohár bor mellett. Nem hiszem, hogy ez kevesebb lenne bármivel, egyszerűen csak más.
Más lett a média, mások lettek a médiafogyasztási szokások. Azért ha meglátom, hogy olvas, nem fogom kicsavarni a könyvet a kezéből, ígérem! Egyelőre azzal próbálkozom, hogy mindig elmondom neki, hogy mit olvasok éppen, és mit gondolok arról a könyvről. Általában nem jön be a nagyon cselesnek gondolt praktikám, és nem keltem fel az érdeklődését, de meglepően furcsa helyzetekben tud visszaemlékezni arra, hogy ezzel vagy azzal a témával kapcsolatban miket olvastam. Én. A könyv ott a polcon, csak le kell emelni, a lehetőség adott. Filmet viszont már ő ajánl nekem, és meglehetősen jó ízlése van. Win-win.
