„Próbáltam magam hánytatni is, de az nem az én stílusom” – Egy tinilány, aki legyőzte az anorexiát

Réka tizenkilenc éves, gyógyult anorexiásnak vallja önmagát. A betegsége három évéről mesélt.

„Csak egy egyszerű fogyókúrának indult tizenöt éves koromban. Akkor kezdtem a gimit, és azt gondoltam, hogy nyáron jól lefogyok, és jól fogok kinézni szeptemberben. Nem voltam kövér, inkább ezt nevezik normális testalkatnak, de láttam magamról egy fényképet, ahol magamhoz szorítottam a karjaimat, és olyan vastagnak tűntek, mint egy-egy comb. Elképesztően gusztustalannak találtam. 170 centi magas vagyok, és hatvan kiló voltam. Azt terveztem, hogy tíz hét alatt lefogyok tíz kilót.

Bejelentettem anyukámnak, hogy holnaptól fogyókúra van. Ő is szeretett volna fogyni öt kilót, úgyhogy örült is neki, hogy együtt csináljuk. Persze rajta kívül mindenki rögtön elkezdte mondani, hogy nincs szükségem fogyókúrára, pont jó vagyok, meg a szokásosat, amit szerintem mindenkinek mondanak. Low carbózni (alacsony szénhidráttartalmú diéta) kezdtünk, és egy hónap alatt le is ment anyunak az öt, nekem négy kiló. Anyu abbahagyta, és azt hitte, hogy én is. De addigra én már biztos voltam benne, hogy a tervezett tíz kilót mindenképp le akarom adni.

Az Instagramon elkezdtem követni legalább száz olyan lányt, akik elképesztően vékonyak voltak.

Most már azt mondanám mindegyikre, egytől egyig, hogy anorexiásak. Nagyon vékony karok, elképesztően vékony, hosszú combok. Egész nap a fotóikat nézegettem, és mantraként olvastam a tanácsaikat, hogy mennyire keveset esznek, és hogy mit tesznek, ha mégis bevisznek valami keveset. Nyár végére nem jött össze a tíz kiló mínusz, csak nyolc. Elég csalódott voltam, hájasnak éreztem magam annak ellenére, hogy a ruháim mind lötyögtem rajtam.

Elkezdődött a gimi, a szüleim pedig elkezdték mondogatni, hogy nagyon sovány vagyok, egyek már valamit, elvisznek majd orvoshoz, mert biztosan nem stimmel velem valami.

Muszáj volt esténként ennem valamit, amikor ők is otthon voltak, úgyhogy azt csináltam, hogy napközben semmit nem ettem, az egyetlen étkezésem a közös vacsora volt, abból is kevés. Próbáltam magam hánytatni is, de az nem az én stílusom. Tudom, hogy mások azon csodálkoznak, hogy voltam képes ilyen soványra fogyni, nem enni, vagy alig enni, de én meg azon csodálkozom, hogy képesek mások hánytatni magukat. Akkor inkább a kövérség!

A hétvége volt húzós, akkor otthon voltam a szüleimmel, folyamatosan tömni akartak.

Anyám egyszer főzött egy töltött káposztát, mert előtte tényleg szerettem. De ő nem tudta, hogy akkor már hónapok óta maximum 400 kalóriát ettem naponta, a vacsorámat. És belém tukmálta a töltött káposztát, sok tejföllel. Nem viccelek, majdnem belehaltam. Hánytam, epegörcsöm volt, izzadtam, azt hittem, nem érem meg a reggelt. Akkor kicsit visszafogták magukat, és elég volt annyit ennem, amit túléltem.

Vettem egy súlyzókészletet magamnak, azzal edzettem minden este, nehogy valami zsírrá változhasson rajtam a vacsorából. Amikor megvettem a súlyzókat, akkor én is éreztem már, hogy valami nem stimmel, mert nem mertem megmutatni őket a családnak, a szekrényemben dugdostam a készletet, és csak lefekvés után tartottam az edzéseimet.

Mintha drogos lettem volna, csak én egy pár súlyzót rejtegettem.

Minden reggel és este beírtam a keresőbe a „body goals” és a „weight goals” kifejezéseket, és a feldobott képeket nézegettem. Ezekből merítettem erőt a naphoz. A saját profilomon is több fotót osztottam meg magamról, mások pedig ezekből inspirálódtak. Mindent fotóztam, amit elég vékonynak gondoltam éppen magamon. Persze kellett hozzá a jó világítás és a pózolás. Rászoktam a nagy sminkelésekre is, hatalmas szemeket festettem magamnak, és erősítettem az arccsontom. Egyre több követőm lett, magyarul egyáltalán nem írtam, csak angolul posztoltam. Tavaly töröltem a profilt, majdnem húszezren követtek. Ez elég jólesett azért.

Azt vettem észre, hogy a követőim fele nem valódi „skinny” ember, hanem csak mások posztjait osztják újra, olyan kérdésekkel, hogy mit tervezel ma, mennyit fogsz enni, mert én semennyit, meg hogy egy almát hány perc alatt lehet lesétálni. Nem is az ő munkájuk volt, csak megosztották másokét. Ha úgy tetszik, mások éhezéséből csináltak hírnevet.

Kilencedik végén volt egy orvosi vizsgálat az iskolában, ami meglepetésszerűen jött.

Volt korábban is, de arról értesültem előre, és aznap nem mentem iskolába. Tudtam, hogy az iskolaorvos kiborulna a súlyomon, és nem akartam ebből vitát nyitni. Szokásos vizsgálat volt, hármasával mentünk be lányok. Magasságmérés, vetkőzés, súlymérés, vérnyomás, torok, ilyesmi. Amikor levetkőztem, láttam a nővérkén, hogy nem kap levegőt a látványtól.

Negyvenöt kiló voltam. Azt mondta, hogy muszáj szakemberhez fordulnom, és beszéljünk közösen a szüleimmel. Persze nem szóltam anyáméknak, de az orvos nem hagyta levakarni magát, egy héttel később becsengetett hozzánk. Nem voltam hajlandó segítséget elfogadni, sem elkezdeni enni. Először könyörögtek, aztán megpróbáltak fenyegetni, zsarolni, de semmi nem hatott rám.

Addigra egészen profi szintre emeltem a szelfik készítését. Lőttem magamról tíz-húsz képet, és abban mindig volt legalább egy, amelyiken modellnek néztem ki. Igazi vékony szupermodellnek. Jártam ruhaüzletekbe is, hogy a próbafülkékben pózoljak a ruhákkal. Egyből töltöttem fel őket a profilomra, ahol rengeteg dicséretet, biztatást kaptam. Nem leszóltak, nem betegséggel fenyegettek, hanem elismerték azt a sok munkát, ami ebben a testben volt. És én igenis szépnek láttam magam.

Rettegtem attól, hogy visszaszedek pár dekát. A koplalás körül forgott az egész életem. Pontosan megterveztem, hogy osztok el falatokra egy almát egy napra.

Apám azt mondta, hogy zárt osztályra vitet, ha nem kezdek el enni. De nem ezért hagytam abba. Van két unokatestvérem, egy ikerpár, akikre mindig is féltékeny voltam egy kicsit. Pont az ellentéteim. Fekete, hosszú, dús haj, normál, de izmos testalkat, barna bőr. Apám ötvenedik születésnapján mellettem ültek az asztalnál, és készült rólunk pár közös fotó. A karom, amit tizenöt évesen vastag combnak gondoltam, akkor olyan vékony volt, mint egy csontvázé. Amikor egyedül voltam, akkor normálisnak láttam, sőt… De amikor a fényképen viszontláttam magam a lányok mellett, olyan érzés volt, mintha nem is én lettem volna a képen.

Hatalmas volt a kontraszt az unokatestvéreimmel. És sajnos nem az én javamra. Végül nem mentem sem orvoshoz, sem pszichológushoz. Tudom, hogy jó lett volna valakivel ezt kibeszélni, sőt még mindig nem késő. Lehet, hogy egyszer rászánom magam, mert valahogy itt lebeg ez az egész még mindig mellettem. De elkezdtem egészségesen enni. Ötször eszem egy nap, egyszerre csak keveset. Elhagytam a húst, kevés tejterméket fogyasztok, és sok zöldséget. Vettem egy csomó egészséggel foglalkozó könyvet, csak tiszta ételeket fogyasztok, és újra elkezdtem sportolni. Anyuval eszem a legszívesebben. Ő mindenre hajlandó. Vicces szendvicset készít, mint kiskoromban, megvárja, amíg végigbogarászom a csomagolást. Jógázom, és szeretnék megtanulni jól meditálni is. Most ötven kiló vagyok. Azért ötvenkettőnél megállok!”