Amikor idén tavasszal a – most már – férjemmel ott ültünk a polgármesteri hivatalban, szemben az anyakönyvvezetővel, aki épp a házasságkötés után használatos nevünkről faggatott minket, pár pillanatig csak pislogtunk, mint az a bizonyos hal a szatyorban. Álmunkban se gondoltuk volna ugyanis, hogy ennyiféle névhasználati mód közül lehet válogatnunk majd, erre tessék. Konkrétan a nyakunkba szakadt a bőség zavara, merthogy:
- Létezik az 1950-es évek végéig egyeduralkodónak számító „-né” képzős formula.
- 1953 óta a feleség dönthet úgy is, hogy megtartja a leánykori nevét.
- Akinek a fentiek közül egyik sem tetszik, választhatja a férj családnevéből és a nő keresztnevéből álló formulát.
- Aki pedig még ennél is tovább menne, az a saját családneve mellé kötőjellel felveheti a párja családnevét. Igen-igen, a férjek is. 2004 óta.
Hogy rövidre zárjam a történetet, ami a valóságban amúgy egy jó negyedórás hezitálás volt, mi végül a kötőjeles megoldás mellett döntöttünk. Azazhogy én döntöttem. A férjem ugyanis nem vette fel a nevem. A döntésének azonban nem holmi félsz, vagy látens macsóság volt az oka, ahogy az ilyenkor – mint utóbb kiderült – az esetek egy részében lenni szokott. Az igazság az, hogy a férjemnek egész egyszerűen eszébe se jutott, hogy így tegyen. Nem hibáztatom. Leginkább azért, mert az én fejemben se fordult meg az ötlet, annyira el voltam foglalva azzal, hogy felvegyem a nevét.
Fotók: Neményi Márton
A jó hír az, hogy szerencsére nem mindenki jár így. Bár a Központi Statisztikai Hivatalnak nincsenek erre vonatkozó számadatai, a tapasztalat azt mutatja, hogy a családjogi törvény vonatkozó részének 2004-es módosítása óta évről évre egyre több férfi választja azt a lehetőséget, hogy saját családneve mellé a felesége nevét is felveszi.
Nem csak a lányok vártak a fehér lovon érkező szőke hercegre
Dacára annak, hogy az elmúlt években sokat javult a helyzet, a stigma, ami a feleségük nevét viselő férjeket „kevésbé dominánsnak”, „a háztartásban gyengébbnek”, vagy ha úgy tetszik, „papucsnak” bélyegzi, köszöni szépen, remekül van. Még mindig. És ezt sajnos egy friss amerikai közvélemény-kutatás is alátámasztja, amiből kiderül: „a férfiak legtöbbször azért nem veszik fel feleségük nevét, mert félnek, hogy emiatt a környezetük számára kevésbé tűnnek majd férfinak.”
Pedig ahogy arra az indianai Bloomington Egyetem család- és gendertudományokkal foglalkozó professzora, Stephanie Coontz is rámutat, a szokásnak valójában semmi köze a párkapcsolaton belüli hierarchiához, nem modern találmány, és még csak véletlenül sem a feminizmus vagy a nők egyenjogúságáért vívott harc mellékterméke, ahogy azt egyébként sokan tévesen gondolják.
„A középkori Angliában például azok a férfiak, akik vagyonosabb, rangban felettük álló nőt vettek feleségül, az esküvő után automatikusan felvették a feleség nevét is” – mondja Coontz, majd hozzáteszi: a 12–15. század hierarchikus társadalmaiban rengeteg példát találni arra, amikor az osztály egész egyszerűen felülírta a nemet. „És ne áltassuk magunkat; nemcsak a nők álmodtak a szőke hercegről, a férfiak ugyanúgy álmodoztak a hercegnőről” – összegezte a professzor.
Miért ne lehetne ez egy gesztus a feleségem felé
Ezt pedig már Orosz-Réti Zoltán, testvérlapunk, a 24.hu újságírója mondja, amikor arról kérdezem, miért vette fel a felesége nevét. „Egy pillanatra el kellett gondolkodnom, előre eldöntött dolog volt-e ez nálunk, de a helyzet az, hogy nem. Az anyakönyvvezetőnél szembesültem először a lehetőséggel, és ott helyben döntöttem el, hogy felveszem Zsófi nevét – emlékszik vissza, majd hozzáteszi: – Úgy voltam vele, hogy ha a feleségem megteszi azt, hogy felveszi az én nevemet, akkor én miért ne tenném meg ugyanezt őérte.”
Miközben a férfiak egy jelentős része a mai napig tart egy kicsit a megbélyegzéstől, és attól, „mit szólnak majd a többiek”, Zoliék esetében ez nem is volt kérdés. Egyetlen pillanatra se: „A családunk és a baráti körünk ismer minket annyira, hogy természetesnek vegye a dolgot, ne csináljon ügyet belőle. És nem is csináltak, sőt!” – magyarázza, majd azzal folytatja: a névfelvételnek volt egy plusz hozadéka is. Azzal ugyanis, hogy feleségével az esküvőjük után mindketten ugyanazt a nevet viselik, nem csak a jegygyűrű emlékezteti őket mindennap arra, hogy valami megváltozott.
„Az elmúlt kicsit több mint két évben csak egyetlenegyszer bántam meg azt, hogy felvettem a feleségem nevét: amikor új okmányokat kellett csináltatnom. Elképesztő macera, egyáltalán nem irigylem a nőket, akiknek ez az esetek többségében kötelező kör az esküvő után.”
Privátabbá vált a családi állapot
„Abból, hogy Nagy Mária, ma már nem következik automatikusan, hogy hajadonról van szó. De még abból a névből, hogy Nagy-Kovács Mária, sem gondolhatjuk biztosan azt, hogy az illető férjezett, és így vette fel a nevet. Egyedül abból tudhatjuk, hogy valaki férjnél van-e, ha Kiss Pálnéként, vagy Kissné Nagy Máriaként mutatkozik be” – mondja Gregor Anikó, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója.
A szociológus szerint azzal, hogy mára ilyen sokszínűvé váltak a névválasztási lehetőségek, privátabbá vált a családi állapotunk, ugyanakkor figyelmeztet arra is, ezeket a tendenciákat nem érdemes önmagukban vizsgálni. „A névválasztási trendek nem válaszhatók el általában a házasság intézményének jelentésváltozásától. Az, hogy kevesebb házasságot kötnek a felek, már eleve jelzi azt, hogy a mai kor embereinek a házasság teljesen mást jelent, mint jelentett korábban” – magyarázza.
Bár a szakember egyáltalán nem gondolja azt, hogy a nők egyenjogúsága a házasság intézményén belül pusztán a névválasztáson múlna, azt mindenképp fontos üzenetnek tartja, hogy a házasságkötés kapcsán már a férj is gondolhatja azt különböző okokból, hogy a feleség nevét szeretné felvenni. „A közös vezetéknév jelentheti a férfi számára, hogy ő mindkét család tagjává kíván válni. Ez szinte egy új minőséget hoz létre, ami jelentheti a vezetéknévben kifejezett egyenlőséget a felek között.”
Az idősebb generációnak azért néha még magyarázni kell
Az, aki még ezután is kételkedik abban, hogy amúgy a világ legtermészetesebb dolga, ha egy férj esetleg felveszi a felesége nevét, mindenképp váltson néhány szót Reketye-Trifán Zoltánnal. A Jónás Kézműves Sörház tulajdonosának és a Reketye Beer alapítójának annyira magától értetődő volt a dolog, hogy egy kicsit meg is lepődik, amikor a döntése hátteréről faggatom.
„Azt szerettük volna, ha a gyerekünk mindkettőnk nevét viseli majd, ezért a feleségemmel már jóval azelőtt eldöntöttük, hogy felvesszük egymás nevét, hogy egyáltalán bementünk volna az anyakönyvvezetőhöz” – mondja, majd hozzáteszi, bár a baráti társaságban úttörőnek számítottak ezzel, igazából senki sem lepődött meg a döntésükön. Sőt Zoli azt mondja, a névválasztásukat illetően azóta is csak és kizárólag pozitív visszajelzéseket kapnak.
Ez egyébként még az idősebb generáció tagjaira is igaz, bár tény, hogy előfordul, hogy nekik azért még magyaráznia kell, miért is vette fel a felesége nevét. „Találkoztam már olyannal, akinek elsőre nem volt magától értetődő a dolog. Legutóbb például az egyik hatvan körüli üzleti partnerünkkel beszélgettem erről, de ő is teljesen nyitottan és pozitívan állt a dologhoz. Egyébként nekem nagy általánosságban is ez a tapasztalatom: akárkinek mondom el, hogy felvettem a feleségem nevét, mindenki kedvesen és elismerően reagál rá.”
Zoli egyébként nem gondolja, hogy a névválasztás férfi-női kérdés lenne, ahogy azt sem, hogy a párkapcsolaton belüli hierarchia, vagy ha úgy tetszik „erőviszony” tükröződne a névválasztásban. „Szerintem annak, hogy egyenlő félként kezelem a partnerem a kapcsolatban, nem abban kell megnyilvánulnia, hogy milyen nevet választunk a házasság után. Hanem abban, ahogy egymással viselkedünk a mindennapokban. Szerintem ez sokkal fontosabb.”
