Az eset az amerikai Ohio államban történt, ahol egy 18 éves fiút állítottak meg a rendőrök, aki 100 mérföldes óránkénti sebességgel (azaz 160 km/h-val) közlekedett. Miután a traffipax bemérte a száguldó autót, a rendőrök a nyomába eredtek, és felszólították, hogy álljon meg. A fiatalember pedig együttműködőnek mutatkozott, egyből félrehúzódott, és a rendőrök szerint láthatóan riadtan várta az intézkedést, azt állítva, nem is észlelte, hogy ennyire gyorsan ment.
Képünk illusztráció (Fotó: Unsplash)
A rendőr a North Ridgeville Police Department hivatalos Facebook-oldalán tette közzé nyílt levelét, amelyet az alábbiakban fordításban közlünk.
„Annak a 18 éves srácnak, akit az SR 10-es úton állítottam meg.
Szívesen. Azt hiszem, csak percekre voltál attól, hogy beláthatatlan karácsonyi tragédiát okozz, amikor megállítottalak. Ha nem is ölted volna meg magad, jó úton jártál afelé, hogy egy ártatlan embert ölj meg, aki épp teszi a dolgát, és semmi rosszat nem csinál, csak pont előtted van.
Azt mondtad, nem voltál tisztában vele, hogy milyen gyorsan mentél. Ez hazugság. Lehet, hogy nem veszed észre, ha egy 35 mérföldes (~55 km/h) zónában 45-tel (~72 km/h) mész, de ha több mint 100 mérföldes óránkénti sebességgel száguldasz, akkor pontosan tudod, hogy milyen gyors vagy. Minden egyes apró hupli emlékeztet erre, amin áthaladsz. De akkor is tisztában kell lenned vele, hogy mekkora sebességgel száguldasz, amikor olyan gyorsan előzöl meg más autókat, hogy a menetszél megmozdítja a kocsidat. Akkor is, amikor véletlenül átsodródsz egyik sávból a másikba, és megmozdítod a kormányt, az autó pedig sokkal gyorsabban reagál, mint amit megszoktál. Teljes mértékben tisztában voltál mindezzel.
Meg voltál ijedve, amikor megállítottalak. Láthatóan remegtél, és nehezen vetted a levegőt. Sajnos egy perccel később ijedtél meg, mint kellett volna, és nem a megfelelő ok miatt. Azért kellett volna megijedned, mert épp megpróbáltad megölni magad. Tudom, hogy legyőzhetetlennek gondolod magad, tudom, hogy fel sem tudod fogni a saját halálod lehetőségét.
Tucatnyi történetet mesélhetnék neked 18 évesek halott és összeroncsolódott testéről, amiket autókból húztam ki. Összezúzódott testekről, amelyeket a járdán találtam ütközések után. Felismerhetetlen testekről. Ők is azt gondolták, hogy legyőzhetetlenek. Nem voltak azok. Elmentek, és nem lehettek ott, amikor el kellett mondanom a szüleiknek, hogy meghaltak. A lelked egy-egy kis része örökre eltűnik, amikor egy szülőnek kell elmondanod, hogy a gyereke halott.
Nem ismerem a szüleidet, de mégis ismerem őket. Tudom, hogy mindennap, amikor elmész, azt mondják, „Vigyázz magadra. Vezess óvatosan.” Ezek nem csak szavak. Ez az ő utolsó kérésük, amikor elindulsz, hogy épségben érjél haza. Aztán amikor kopogtatnak náluk az ajtón, nem azt hallják, hogy „Jó napot kívánok, a 18 éves fiuknak épp szívrohama volt.” Hanem azt, hogy „Leülhetnénk? A fiuk nagyon komoly balesetet szenvedett. Sajnálom, de nem élte túl az esetet.” Amikor elmész otthonról, a szüleid tudják, hogy aznap az autóban van a legnagyobb esélyed rá, hogy meghalj. Néha az ártatlan fél vagy, akit elgázol egy másik ember, aki nem törődik a többiekkel. Máskor te vagy az, aki nem figyel másokra. Ma te az utóbbi voltál.
Szerintem te jó gyerek vagy, aki hozott egy rossz döntést. Nem érzem magam rosszul amiatt, hogy megbüntettelek, sőt még büszke is vagyok rá. Remélem, hónapokig fogod fizetni, és minden egyes befizetésnél eszedbe jut, hogy mennyire nem érte meg. Remélem, lelassítasz. Remélem, hogy amikor anyukád azt kéri, hogy „vezess óvatosan”, megígéred neki és magadnak is, hogy így fogsz tenni. Remélem, el tudsz képzelni, ahogy ott ülök a konyhátokban, és a zokogó anyukádnak mondom el éppen, hogy meghaltál.
Lassíts le. Kérlek. Nem vagy legyőzhetetlen. Erről biztosíthatlak.”
