A történet úgy kezdődött, hogy a férjem hazaállított egy tablettel. És azonnal a hároméves kezébe adta, úgy, hogy ezt nem beszélte meg velem. De nem fogom rákenni, én is hibás vagyok, mert nagyjából szó nélkül hagytam. Gondolta a fene, hogy ennyire lázba hozza majd a kicsit. A nagynál nem volt gond a kütyüzés, az ő óvodáskorában ez az egész nem is volt még téma. A kisebbik gyereket viszont azonnal beszippantotta a mesék végtelen tárháza. (A játékokra szerencsére sosem engedtem rákattanni, kivéve néhány ártalmatlan színezőt.) Mire feleszméltünk, órákat töltött el vele, hiába mondtuk, hogy mesekönyv, lovak meg társasjáték… legfeljebb a játszótér és a biciklizés érdekelte.
Szerintem sok szülő úgy gondolkodik, mint én akkoriban: rengeteget dolgozom, sajnos nem mindig tudom letenni a lantot 4-kor. Tisztességgel kiviszem a gyereket levegőzni, gondoskodom róla, odabújok hozzá este, arra már nincs sem energiám, sem időm, hogy mindeközben játsszam otthon az őrmestert.
Én sem játszottam.
Gyakran elsodort a házimunka. Máskor „csak” egy picit kellett visszaülni a számítógép elé, hogy befejezzem az aznapi munkám. Megint máskor pedig egyszerűen csak fáradt voltam ahhoz, hogy vitatkozzam. Hogy azt mondjam: nem. Mert miért is nem? Tegnap még igen volt. Úgy éreztem, nem értette volna, nem lettem volna számára hiteles. Magam számára sem lettem volna az. Mert nem voltak szabályok, nem volt az egész végiggondolva. Közben mindenhol ezt olvastam: vigyázz, senki nem tudja még, mi lesz a kütyüzés következménye. Lehet, hogy „csak” a kreativitása csökken, lehet, hogy alvásproblémái lesznek, de az is sanszos, hogy előbb-utóbb függő lesz. Ilyenkor mindig jött a bűntudat, a vita otthon a férjemmel, akinek szintén nem volt kialakult nézete.
Nyáron mindebből elegem lett.
Talán több időm volt végiggondolni a hétköznapjainkat. Eszembe jutottak a viták a gyerek és köztem, amikor szó nélkül a kezébe vette a telefonom. Az én telefonomat. „Megnézhetem a képeket?” – kérdezte, és már nyakig benne is volt a galériában. Ha azt mondtam: most nem, éktelen haragra gerjedt. Aztán elgondolkodtam. Ki is a főnök a családban? Ő vagy én, pontosabban mi, felnőttek? Ki tudja, hogy mi a helyes? Kinek a felelőssége, hogy milyen ember lesz belőle, ha felnő? Igen, ilyen alapkérdéseket tettem fel magamnak. Mert hiába tudja ezekre a választ minden szülő, időnként a könnyebbik utat választjuk. Mert munka van. Mert fáradtság van. Mert elegünk van a rohanós hétköznapokból. Szóval, miközben a Balatonban úszkáltam, eldöntöttem, hogy visszaveszem végre az irányítást a saját családomban, legalábbis a kisebbik gyerekem kütyüzési szokásai felett. (Reméltem, hogy konszenzus lesz majd köztünk a férjemmel, szerencsére lett.)
Hazajöttünk, és a tablet sajnos „elkeveredett”. Hetekig sehol sem találtuk. A telefonommal kapcsolatban közöltem, hogy vége annak, hogy bármikor szó nélkül el lehet venni, mert nem játék, és mert mellesleg az enyém, többek között munkaeszköz. Majd délutánonként feltettem a legfelső polcra. Azt is elmagyaráztam (az immár elsős nagylányomnak), hogy Jutka néni is kérte (az osztályfőnök), hogy ne kütyüzzenek, nem tesz jót a tanulásnak, a figyelemnek. Ez is hatott. (Ezt így Jutka néni egyébként nem mondta, csak azt, hogy esténként meséljünk a gyerekeknek. De a könyvből olvasott mesék addigra Pannit már nemigen érdekelték, szóval ennyi csúsztatás a jó ügy érdekében szerintem belefért.) Átszerveztem a munkaidőm (és kicsit vissza is vettem belőle), hetente három délutánt legalábbis 4-től teljesen felszabadítottam. (Egy lett a férjemé, egy már fixen az anyukámé volt.) Suli után kimentünk a játszótérre, körülbelül este hatig. Utána irány a bevásárlás, ezt is együtt. Persze, amint beléptünk a lakásba, ez volt az első kérdés: nézhetek mesét? Igen, mondtam, de nem most, hanem majd lefekvés előtt, és csak egyetlen Szófiát (ami húsz perc), és azt is a tévén. (A tabletet sajnos továbbra sem találtuk, de azt amúgy egy hét után el is felejtette.) Majd végigvettük, hogy mi volt aznap a suliban, mi lett beragasztva az üzenőbe, kitaláltuk, hogy mit akarunk vacsorázni. Újra elővettük a régi kedvenc társasokat, és Barbiztunk is (amit amúgy utálok). Pikkpakk elment másfél óra, és nem volt vita köztünk.
Az esti mesét tényleg csak pizsamában engedtem meg. Utána elővettünk egy könyvet. Ez nehezen indult, és változó volt a sikerem, de kettő nagyon tetszett neki. Az egyik a Jobb anyukát akarok! című, ami egy (felnőtteknek is) nagyon vicces és elgondolkodtató mese. A másik a Már iskolás vagyok Janikovszky-remekmű. A telefonom még néha eszébe jutott, ilyenkor elmagyaráztam, hogy ha este az ágyban nézi, nehezebben fog elaludni, másnap pedig nem kaphat koronás szmájlikat a suliban, mert nem fog tudni odafigyelni az órákon. Ez eléggé megrettentette.
Nem mondom, hogy nem voltak napok, (főleg hétvégén), amikor ez a forgatókönyv borult, amikor több volt a házi mozi. Amikor esett az eső, amikor beteg volt vagy amikor tényleg nagyon sok volt a dolgunk. De az automatikusan a kütyüt választom minden más helyett helyzetbe többé már nem csúsztunk bele. Visszagondolva, még csak nem is volt túl nehéz. Egyszerűen meg kellett hozni egy döntést, és meg kellett hozzá nyerni a családot (férjet, idősebb testvért). Jó, kisiskolás korban talán könnyebb, sok mindent el lehet már magyarázni, és hamarabb alszanak el a gyerekek este, mint az óvodai évek alatt. (Esetünkben legalábbis az iskola mínusz másfél órát jelentett.) Az is tény, hogy meg kellett hozni azt az áldozatot, hogy ha be kell fejezni valamilyen koncentrációt igénylő munkát, akkor azt azután kell, amikor a gyerek már alszik, vagy amikor még alszik, hajnalban. Én meghoztam, így is túl sokat vártam, túl sok évet szúrtam el.
Azóta minden áldott nap eszembe jut, hogy milyen átkozottul jó döntés volt. Pedig nem történnek ám itthon nagy dolgok. A minap például csak úgy hevertünk az ágyán, „Anya, rajzolunk?” – kérdezte, és mivel nálam a rajzolás megáll a pont, pont, vesszőcskénél, fogtam magam, és leírtam inkább minden osztálytársának a keresztnevét egy nagy lapra, kisbetűkkel, mivel épp azokat tanulják. Ezeket ő elolvasta, hogy ki tudjam pótolni a listát. Majd átírta az első betűket egy másik színnel. Utána minden név mellé rajzoltunk valamilyen marhaságot: fát, virágot, napot, szívet. Ennyi történt. Ő mégis teljesen odavolt tőle.
Persze, nem heverhetek mellette mindennap órákig, viszont egy ideje kütyüzés nélkül is azonnal feltalálja magát. A gyerekek alapvetően már csak ilyenek, ez csak nekem fura a tabletes korszak után. Most például épp ceruzákkal keríti el a lovait egymástól, a földön ül, és hol Stella, hol Eugén bőrébe bújik. (Ezek a kedvenc lovai.) Szóval, működik ez, még ha döccenőkkel is, csak esélyt kell adni. A többi utána már jön magától.
