Egy anya levelét közöljük arról, hogyan birkózott meg síró, hisztiző gyerekeivel.
„A dac- és hisztikorszak beköszöntével megfigyeled, hogy a hajad naponta többször égnek áll, az idegeid olykor (jogosan) felmondják a szolgálatot, és úgy érzed, soha többet másik gyereket, többet nem szülsz, nem is vállalsz, vagy inkább visszaküldenéd oda, ahonnan jött. Ki-ki vérmérséklete szerint kalandozik el agyban, de ez most részletkérdés.
Szóval a hiszti. Nekem hatalmas feladat volt kitapasztalni, mi az, ami igazán segít, ami beválik, de arra kellett rájönnöm, hogy a megörökölt szülői minták cseppet sem. Sem a kiabálás, sem a fenyegetőzés, sem a büntetés nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nem szolgálják a gyerek rossz érzésének, a pillanatnyi frusztrációjának a felszámolását, nem segítik a hozzá való anyai kapcsolódást, a büntetésnek meg többnyire az égvilágon semmi köze a tetthez, amihez kötjük. Nem mondom, hogy velem sosem fordul elő, hogy számolok háromig (de, sőt a fiam mondja is dühből olykor, hogy anyaaaa, akkor számolj!), hogy olykor nem fenyítem be, hogy nem lesz almacsipsz, gumicukor, de leginkább az alábbi három módszert alkalmazom, ha van elég lélekjelenlétem.
Fotó: Seminole County SO/Twitter.
Tudom, hogy a hiszti kötelező fejlődéslélektani lépcsőfok, ha nem lenne, baj lenne. Ilyenkor keresi a határait, tanulja kezelni az érzelmeit, és ahogy mi viselkedünk ilyenkor, az lesz számára a minta. Ezért igyekeztem én is olyan módszereket kitenyészteni, amelyek ezekkel az elvekkel egyeznek. Bemutatom őket, hátha másnál is beválnak!
A többi módszert olvasd el itt:
