Egy elvált anya gyötrődése, amikor a gyerekek az apjuknál vannak

Suzanne és a bűntudata már évek óta kéz a kézben járnak, mert amikor épp vele vannak a gyerekei, akkor teljesen normális anyaként működik, olykor elfogy a türelme, néha veszekszik velük, aztán amikor elmennek a gyerekek egy hétre az apjukhoz, akkor annyira hiányoznak neki, hogy rögtön önostorozásba kezd, hogy miért nem sikerül kihasználni minden percet, amikor vele vannak. Megfogalmazza sok elvált anya gondolatait, amikor ezt a feloldhatatlan ellentétet leírja.

„Alig várom, hogy rendet rakjak, miután az apjuk elviszi a gyerekeket. Mosatlan ruhák hegyekben, a mosogató tele van, ágyazni kell, üres a hűtő, és én megkönnyebbüléssel gondolok arra, hogy most végre rend lesz egy kis ideig, amíg nincsenek itthon a gyerekek. Fele-fele arányban neveljük őket válás óta, úgyhogy minden második héten van elég időm arra, hogy kisuvickoljam a lakást.

De a megkönnyebbülés nem tart sokáig, mert hirtelen elönt a bűntudat.

Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Annie Spratt

Ránézek a mosatlan ruhákra, és hallom, ahogy veszekedtem miatta a gyerekekkel. A mosogatóról eszembe jut, hogy leszidtam az egyiküket, mert nem ette meg a reggelijét. A fürdőszobában pedig szembesülök vele, hogy végül nem mentem oda a lányomhoz, hogy megcsináljam a haját, ahogy kérte. Miért nem dobtam el mindent és készítettem el azt a lófarkat neki, hát pár másodperc lett volna az egész?! És miért csak akkor veszem észre mindezt, amikor nincsenek velem?

Számolom az órákat, hogy mikor térnek vissza az apjuktól. Egyedül vagyok, és hirtelen csak annyit szeretnék, hogy velem legyenek a gyerekeim. Most és mindörökké. Olyan anya akarok lenni, akit megérdemelnek, az a szerető, törődő, csendes, türelmes anya, aki sosem voltam. Miért nem értékelem azt az időt, amíg együtt vagyunk?

Már hat év eltelt a válás óta, azt hittem, hozzá fogok szokni ennyi idő alatt. A gyerekeimnek is azt mondtam mindig, hogy a két otthon jó dolog, és hogy majd megszokják. És tessék, én vagyok az, aki képtelen vagyok belerázódni ebbe a rendszerbe. Csak bámulom az ürességet magam körül.

A logika eltűnik. Vajon boldogan játszanak épp? Hiányzom nekik? Jól érzik magukat apánál? Jobban érzik magukat vele, mint velem?

Ez a rendetlenség a lakásban mindent elmesél: a szomorúságomat és a szeretetemet. Ebben van minden emlékünk, történetünk. A koszos tál, amiben a sütit kevertük. A földön az a kalap, ami a lányom fejéről repült le éjjel, mikor táncoltunk. A félbehagyott társasjáték, amikor elküldtem őket aludni.

Néha jól csinálom, néha kudarcot vallok. Legközelebb jobb leszek. De most csak kitakarítok, mert tudom, hogy pár nap múlva berohannak a gyerekeim az ajtón, és elmesélik, milyen rendetlenséget hagytak maguk után az apjuknál.”