Úgy képzeltem, huszonhét éves koromra már többgyerekes anya leszek, és pont olyan rettenetes dauerolt hajam lesz, mint amit abban az időben a nők hordtak. Ez szerencsére nem jött be. Később viszont, tiniként, amikor meglehetősen kritikusan szemléltem a szüleim korosztályát, jó pár elhatározásom született, amit a tervek szerint én majd soha nem fogok sem csinálni, sem érezni.
Szunyókálás a kanapén, filmnézés közben
Elképzelni nem tudtam, hogy képes valaki napközben elaludni, főleg, ha szól a tévé. És ha mégis álmos, akkor meg miért nem alszik rendesen, és kapcsolja ki a tévét? Ehhez képest, bármelyik filmbe képes vagyok belealudni, és egyáltalán nem vágyom arra, hogy rendesen pihenjek. Valahogy megnyugtat, hogy ott ül körülöttem a családom, és közben zörög a tévében a film.
Kevésbé dús haj
Azt teljesen természetesnek gondoltam gyerekkoromban is, hogy a férfiaknak megritkul, esetleg teljesen ki is hullik a hajuk, de a női hormonális változásokról egyáltalán nem hallottam, ezért biztos voltam benne, hogy az, hogy nagyanyáimnak vékony szálú és sokkal kevesebb hajuk van, mint nekem, az mindig is úgy volt. Még sajnáltam is őket, amiért ilyen kevés hajjal kellett fiatal lánynak lenniük. Ha visszanézem saját húszéves kori képeimet, akkor sajnos be kell látnom, hogy én is elindultam az vékonyka hajhoz vezető úton.
Fejfájás
Nem gyakran, de néha fájt anyám és apám feje is. Ezt egyszerűen elképzelni nem tudtam, miért fáj a felnőttek feje. Biztos voltam benne, hogy a szeles idő nem okoz fejfájást, a frontok csak meteorológiai fogalmak, és semmi közük az emberek fejéhez. Amikor egy ismerősöm azt mondta, hogy majd beszélgessünk erről a huszadik születésnapom után, akkor kinevettem. Harmincéves koromra jobb időjárás-előrejelző lettem, mint az Országos Meteorológiai Intézet, és a szeles idő mellett a havat is huszonnégy órával előre megjósolom, sokkal jobb találati aránnyal, mint a fent említett intézmény.
Vágy a csendre
Ha nem éppen a kedvenc rockbandám üvöltött a magnóból, akkor a barátnőimmel beszélgettem, vagy ha hazamentek, akkor telefonon folytattuk. Akkor is zenének kellett szólnia, ha olvastam, tanultam, vagy éppen zuhanyoztam. A csönd elképesztően unalmasnak tűnt, méghozzá annyira, hogy szinte büntetésnek éltem meg, ha egyedül voltam otthon, és elment az áram.
Jó pár éve annak, hogy egyszerűen boldogsággal tölt el a csend. Ha a család előtt érek haza délután, akkor öt percre leülök a kanapéra, és csak élvezem, hogy csend van. Ha a gyerekek nincsenek itthon, és kettesben vagyunk a férjemmel, szinte soha nem kapcsolunk be sem zenét, sem filmet.
Nehéz ételek
Öt éve még a vasszöget is meg tudtam enni, semmi nem bántotta a gyomromat. Azt, hogy valaki nem bírta a káposztát vagy némely ételeket, csak a tévéreklámokból ismertem. Aztán pár éve észrevettem, hogy egy fánk vagy egy fél lángos után ég a gyomrom, majd amikor egy gombavacsora után begörcsölt az epém, rájöttem, hogy ez is korral jár. Gyógyszernél még nem tartok, de van olyan étel, amit inkább már elkerülök.
Másnaposság
És még csak nem is alkoholtól. Mi tagadás, fiatalkoromban voltak olyan hétköznapok is, amikor egy átdumált, átandalgott vagy egyenesen átbulizott éjszaka után reggel nem lefeküdtem aludni, hanem az éjszakát kihagyva vagy iskolába, vagy dolgozni mentem, és ez meg sem kottyant.
Manapság alig tudok éjfélig fennmaradni, legszívesebben népszavazást íratnék ki arról, hogy negyven felett este tízkor legyen szilveszter. De ha komolyan veszem a bulit, és hajnalig fennmaradok, akár egy hétnek is el kell telnie, mire valamennyire összeszedem magam. Ital nélkül is napokig másnaposnak érzem magam, pedig csak nem feküdtem le időben.
Éjszakai/hajnali felébredés
Híresen jó alvó voltam gyerekkoromban. Nem volt szükségem se a saját jól megszokott ágyamra, se kedvenc plüssre vagy rongyikára. Ha álmos voltam, aludtam. A nagymamám altatót szedett, és én komolyan adtam neki azt a tanácsot, hogy este csak csukja be a szemét, ne gondoljon semmire, és aludjon. Ilyen egyszerű. Éjjel aludni kell, és nem virrasztani. Esténként még most is elálmosodom, de ha éjjel valamiért felébredek, akkor órákig nem tudok visszaaludni. Márpedig hetente többször felébredek.
Ennél már csak a hajnal ötös hirtelen felriadások bosszantóbbak, amikor még álmos is vagyok, sötét is van, és különben sincs semmi szükség arra, hogy fenn legyek, majd az ébresztőóra megszólalása előtt tíz perccel mély álomba merülök.
Híresen jó alvókám volt…
„Elaludt” testrészek
Mit tudnak a tinik az életről, amíg maximum elzsibbadni tud a nyakuk a sok cseteléstől, de nincs se derékfájásuk egy rossz mozdulattól, se napokig alig mozduló beállt nyakuk a kezdődő elmeszesedéstől? Pedig egyáltalán nem hiányzott nekem se, de egyre gyakrabban ébredek úgy, hogy inkább felkelek, és akkor elmúlik, mint tovább lustálkodom az ágyban, és akkor érzem a csípőm.
Edzés utáni lassú regenerálódás
Az izomláz semmit nem változott harminc év alatt, de ha mostanában komolyan odateszem magam egy edzésen, akkor azt csak napok alatt heverem ki. Soha nem gondoltam volna, hogy az izmok képesek több napig fáradtak lenni, pedig ez a helyzet. Hol van már az az idő, amikor egy ötven kilométeres túra után másnap úgy ébredtem, mintha semmi nem történt volna? Most harminc után úgy érzem két napig, mint akit megrágtak, és kiköptek.
Kombiné (helyett trikó)
Mai napig emlékszem egy beszélgetésre nagyanyám és anyám között. Nagyi hosszú kombinét hordott, mert mindig fázott. Anyu nem hitte el, hogy amikor kint 18 fok van, szükséges a kombiné. Itt még talán nem tartok, de évről évre egyre jobban fázom télen. Két éve már finom meleg trikót is hordok novembertől áprilisig, és nincs az a kesztyű, amiben ne hűlne jéghidegre a kezem. A télen hordott miniszoknya pedig science fiction kategória lenne akkor is, ha megfelelő alakom és életkorom lenne hozzá.
Sírás megható filmeken
Nem voltam szívtelen tini, igenis meg tudtam hatódni a megfelelő filmeken, de azért volt egy bizonyos szint, amihez tartottam magam és a giccs nem ment át a szűrőmön. Bezzeg mióta anya vagyok, pláne negyven feletti, képes vagyok egy bugyuta karácsonyi reklámon patakzó könnyekkel sírni. Már azt is nagyon meg kell válogatnom, hogy mit olvasok a trolibuszon, mert utálom, amikor idegenek bámulnak, miközben nem látok a könnyeimtől, és papír zsebkendő után kutatok a kabátzsebemben.
Feledékenység
Léteznek a szórakozott professzor típusú emberek, akik már fiatalon is mindent elfelejtenek, de én nem voltam ilyen. A feledékeny embereket kicsit trehánynak gondoltam, akik vagy direkt, vagy nemtörődömségből nem csinálnak meg dolgokat, de mindenképp olyasminek tartottam, ami az önnön hibájuk.
Most viszont ha nem lenne noteszem, azt se tudnám, mit csináljak a héten. Ha valamit azonnal nem írok fel, már csak akkor jut eszembe, amikor rég lecsúsztam a határidőről, megromlott, tönkrement, késő. A hangsúly az azonnalon van, fél perc már késő. Márpedig, ha túl gyorsan érkeznek a feladatok, akkor sokszor a notesz sem segítség.
