Magyarországon az elmúlt időszak legnépszerűbb keresztnevei fiúknál a Bence, a Máté és a Levente voltak, lányoknál pedig a legtöbben a Hanna, Anna és a Zoé neveket választották születendő gyermeküknek. A néhány évtizeddel ezelőtt annyira népszerű István, Mária, Judit vagy János szinte teljesen eltűnt, a most felnövekvő generáció körében alig találni valakit, aki ezt a nevet kapja.
Egy gyerek nevét kiválasztani egyrészt jó móka, másrészt hatalmas felelősség, hiszen a döntés egy ember egész életére hatással lesz. Ezért mindenki más logikát követ. Van, aki egyedi nevet keres, hogy ezzel is jelezze, számára mennyire különleges és egyedi az, aki a nevet viselni fogja. Mások családi vagy egyéb hagyományokat követnek. És van, aki számára a szép hangzás a legfontosabb.
Aztán azok, akik a nevet kapják, a személyiségük részévé teszik, vagy épp ellenkezőleg, azzal szemben alakítják ki az egyéniségüket, amit érzésük szerint a nevük képvisel.
A tizenhét éves Bence azt mondja, őt nem zavarja, hogy divatos nevet kapott.
Tudom, hogy mostanában minden második embert így hívnak, de nekem amúgy is ez az egyik kedvenc fiúnevem, örülök neki, hogy ezt kaptam, szerintem illik hozzám. Akárhova jártam iskolába, mindig volt rajtam kívül több Bence is az osztályban, de ez természetes volt, megszoktam. Nem a nevemen múlik, hogy más legyek, mint a többiek, én tudom magamról, miben vagyok jobb, mint mások. A nevem csak egy része annak, aki vagyok.
Áhim azt mondja: az ő nevének története van.
„Akkoriban futott a tévében a Guldenburgok öröksége, amikor a nővérem született – meséli. – Anyuék folyton azt nézték, és az egyik szereplő után lett a nővérem Evelin. Ezek után az én nevemen már nem kellett nagyon sokan gondolkozniuk, csak ugyanabban a sorozatban kellett keresni egy férfinevet is. Én nagyon szeretem, hogy nem hétköznapi nevem van, ad egy pluszt az embernek. Csak annyi kellemetlenségem szokott belőle lenni, hogy elsőre nem mindenki érti meg, amikor bemutatkozom, sokszor visszakérdeznek, hogy »miii, Ármin?« De szívesen elmondom még egyszer, mert büszke vagyok rá, hogy különleges nevet kaptam.”
Ha nem tetszik, megváltoztathatod
Balázs épp a névváltoztatási procedúra kellős közepén van, első kézből tud információval szolgálni az ügymenetet illetően.
„Nagyon sok papírt kellett kitölteni, és a döntés is hetekig tart – mondja. – Most ott tartunk, hogy kaptam egy levelet, hogy nincsen semmilyen akadálya annak, hogy új nevem legyen, az eljárás elindult, majd értesítenek, ha az új anyakönyvi kivonatom elkészült. Akkor majd mindenből új kell: személyi, diákigazolvány, adókártya… rengeteg adminisztráció. Lehet, hogy azért is van így, hogy ne mindenki változtatgassa a nevét, ahogy épp kedve tartja, hanem csak azok, akiknek igazán fontos.”
Balázs tapasztalatait az az anyakönyvvezető is megerősíti, akit az egyik fővárosi kormányhivatalon keresztül értünk el:
A születési név megváltoztatása nem kis döntés, épp ezért csak személyesen lehet kérvényezni. Eljárási díja is van, és viszonylag hosszabb az eljárási idő. Ez mind biztosíték arra, hogy kiszűrje a rendszer, ki az, aki tényleg komolyan gondolja, hogy új nevet szeretne viselni. A pillanatnyi fellángolás gyorsan elmúlik, ha az ember szembesül vele, hogy mennyi papírmunkával jár a dolog. Egy olyan szabály is van, hogy öt éven belül csak egészen kivételes okból engedélyezhető újbóli névváltoztatás, és az eljárási díj is ötszörösre ugrik.
„Én a vezetéknevemet szerettem volna megváltoztatni, érzelmi okokból – folytatja a történetét Balázs. – Az eredeti nevemet a szüleim után kaptam, mint mindenki más. Csakhogy rólam lemondtak a szüleim. A családom, akikkel élek, később fogadott örökbe. Mindent nekik köszönhetek, ezért úgy döntöttem, hogy amint lehet, felveszem az ő vezetéknevüket az enyém mellé. Eddig Kiss voltam, mostantól Kassai-Kiss leszek. Így a nevem azt is jelzi majd, hogy honnan jöttem, és azt is, kikhez tartozom.” Balázs esetében a név megváltoztatása egyrészt lelki okokkal indokolható, másrészt egyfajta gesztus azok felé, akik a családjává váltak az évek során.
Alíz, 2017 első babája (MTI Fotó: Czeglédi Zsolt)
De mik a leggyakoribb indokok a névváltoztatásra?
„A legtöbb kérelem amiatt érkezik – mondja az anyakönyvvezető –, hogy valaki a házastársa nevétől, amit korábban saját vezetéknévként hivatalosan is felvett az eredeti neve helyett, a válás után megszabadulhasson. Mindezekkel együtt sem egy gyakori eljárásról beszélünk, évente mindössze néhány száz esetünk szokott lenni. Az emberek alaposan átgondolják, hogy belevágjanak-e, egyrészt, mert a saját nevével azért mindenki azonosul, és nehezen válik meg tőle, másrészt az ügymenet elég összetett ahhoz, hogy elriassza a hirtelen döntésre hajlamosakat.”
Jó, ha egyéni, csak ne legyen furcsa
A gyerekek abban egyetértenek: bármilyen nevet is kap valaki, fontos, hogy a vezetéknevével együtt ne legyen furcsa, vicces.
„Volt egy osztálytársam általánosban, Katica volt a neve – meséli Bence. – Ami nem lett volna baj, mert aranyos név. De a vezetékneve az volt, hogy Hegyi. A kettő együtt úgy hangzik, mint valami ritka rovarfajta, nem? Szegénykét sosem tudtam komolyan venni, pedig nem ő tehetett róla, csak mindig muszáj volt nevetnem, ahányszor felolvasták a nevét a névsorban, vagy megláttam leírva.”
„Azzal is érdemes vigyázni – mondja Balázs –, hogy például ha valakit Lillának hívnak, akkor a vezetékneve ne, mondjuk, Fekete legyen. Külön-külön mind a kettő jól hangzik, de együtt már vicces. És nagyon sok ilyen van.
Néha olyan, mintha a szülők direkt ki szeretnének szúrni a gyerekükkel, vagy jót nevetgélnek, hogy ők milyen humorosak és találékonyak, aztán szegény gyerek egy életen át szenvedhet miatta.
Én például utáltam József Attilát egész gyerekkoromban, mert azt írta a versében, hogy »Aludj el szépen, kis Balázs« , és én biztos voltam benne, hogy az Kiss Balázs, aki, ugye, én vagyok. És ez még nem is egy annyira extrém név, mint egy Réti Virág vagy ilyesmi.”
„Szerintem az is fontos – mondja Zsófi –, hogy bizonyos becézett formák nagyon hülyén hangzanak egyes neveknél. Én is így jártam, pedig egyébként egy tök átlagos keresztnevem van, de lehet tippelni, hogy hívtak, ha csúfolni akartak… Igen, én voltam ZsóFika. Ahogy lehetett, választottam magamnak egy olyan becenevet, aminek semmi köze az eredetihez, még csak nem is magyar, és azóta mindenki úgy hív. Azt nagyon szeretem, az én saját döntésem volt. Szerintem mindenkinek joga kellene, hogy legyen, hogy magának választhasson nevet, és ne a szülei döntsék el helyette.”
Szerencsére rengeteg név van, amiből válogathatunk, a több ezer lehetőségből mindenki megtalálhatja, ami a leginkább tetszik neki, a családnevéhez is illik, és úgy érzi, hogy születendő gyermekét szeretné így szólítani. A legfontosabb szempont talán az lehet: ne adjunk olyan nevet senkinek, amit mi magunk nem viselnénk szívesen akár teljes, akár becézett formában!
