Kétféle anyuka létezik. Az egyik minden reggel megkeni a vajaskenyeret a gyereknek, majd felveszik a játszósruhát, bepakolják a szatyorba a homokozó eszközöket, fogják a kismotort, és pontosan délig a játszótéren vannak. Közben kölesgolyó és némi gyümölcs az uzsonna, majd otthon ebéd, alvás, utána pedig újra játszótér, amíg apa haza nem ér a munkából.
A másik fajta anyuka nem bírja elviselni a játszóteret, vagy legalábbis nem sikerült egyik szülőtárssal sem szorosabb barátságba lépnie, így maximum negyven percet képes kibírni a homokozó szélén ücsörögve, majd irány haza. Én ez utóbbi csoporthoz tartoztam, és mint egy facebookos beszélgetésből kiderült, egyáltalán nem vagyok vele egyedül.
Barátnőim elmesélték, hogy ők miért kerülték a játszóteret, és mit csináltak helyette.
Néha muszáj egy nagy levegőt venni és elviselni a szülőtársakat Fotó: Pexels
Évi:
„A legközelebbi játszótéren kizárólag biomamik voltak, Waldorf-módszer szerint nevelt gyerekekkel. Nem állítom, hogy csak a bio és tápláló étkezésről szólt a beszélgetés, de alig ütötte fel más téma a fejét. Közben persze mindenki játszott a saját gyerekével, vagy figyelt, hogy nehogy leessen a csúszdáról, de nem tudtam nem odafigyelni arra, amiről beszélgettek:
Nagyon káros a fagyasztott gyümölcs, a bolti kenyér, vagy ha érettségi előtt leültetjük a gyereket a tévé elé.
Alig mertem közöttük felvenni a telefonom, amikor anyukám hívott. Volt egy másik játszótér is a közelben, de ott meg alig volt játék, és nyáron semmi sem adott árnyékot, nem lehetett megmaradni.
Vettem magamnak egy bérletet az állatkertbe, és inkább egész évben ott sétálgattunk.
Ott is van játszótér, nincs forgalom, bár néha a dolgozók azért száguldoznak az autóikkal, de összességében sokkal kellemesebb, mint egy játszótér. Amikor a gyerek kétéves lett, ő is kapott bérlet, de még így is megérte.”
Zita:
„Bevallom, soha nem tudtam mit kezdeni mások gyerekeivel. A sajátommal jól elvoltam, eljátszottam, de idegen gyerekekkel nem tudtam játszani. Persze tisztában vagyok vele, hogy a játszóterezés nem miattam van, hanem a gyerekem miatt, és képes is voltam megerőszakolni magam tavasztól őszig minden délelőtt a kedvéért, de szenvedtem rendesen.
Másoknak olyan természetes ez, minden gyerekhez van egy jó szavuk, barátnőket szereznek, pletykálnak, mindent tudnak a környék összes óvodájáról és bölcsődéjéről, de nekem nem sikerült beilleszkednem.
Nem akartam a hozzátáplálásról beszélgetni, gyerekkönyveket csereberélni, vagy a lázcsillapításról vitatkozni, és nem csak megbeszélni, de hallani sem akartam ezeket.
Télen játszóházba jártunk hetente háromszor, de tavasszal átszoktunk a Normafára. Ott is van játszótér, de valahogy nem állandó a szülői közösség, így a gyerek nyugodtan játszhatott anélkül, hogy nekem társadalmi életet kellett volna élnem.”
Kinga:
„Én pont az ellentétét tapasztaltam, mint mások. Sehol nem volt se egy biomami, se egy földanya a környékünkön, viszont az összes anyuka a telefonját nyomkodta, a műkörmében gyönyörködött, vagy egymással pletykált, egészen elképesztő, a gyerekek fülének semmiképpen se való témákról.
Mi pedig próbáltuk azt a zugát megtalálni a homokozónak, ahol nem hallatszik a sok trágárság.
De a gyerekek is döbbenetesek voltak, direkt szétrombolták a mi homokvárunkat, szemünkbe szórták a homokot, vagy elvették a homokozólapátot. Úgyhogy rászoktunk arra, hogy délben vagy korán reggel mentünk le, olyankor általában nem volt senki. Ez egy kis szervezést igényelt az alvást illetően, de megoldottam. Nem bántam, amikor bölcsibe adtam a fiam, és megoldódott a szabad levegőn játszás problémája.”
Eszter:
„Engem egyszerűen nem fogadott be a játszótéri közeg. Amikor először lementünk, láttam, hogy ez egy összeszokott társaság, úgyhogy bemutatkoztam. Gondoltam pár hónap alatt majd oldódik a helyzet, de nem így lett. Én mindig megkínáltam az ő gyerekeiket is gyümölccsel, ropival, ha volt nálunk, de fordított esetben ez soha nem történt meg. Nem zavart annyira, mert nem barátkozni mentem oda, a gyerekek meg jól eljátszottak egymás mellett. Aztán egyszer csak eltűnt az egész banda. Hetekig egyedül jártunk le, fogalmam sincs hova mentek át, mert a közelben nem volt másik játszótér. Néha jött csak egy-egy arra járó idegen család, de az ritka volt. Egyedül játszóterezni pedig egyáltalán nem volt izgalmas a lányomnak. Hamar elunta, hiába játszottam én vele. Szerencsére épp akkor költöztünk új lakásba, és a társasháznak volt saját kis játszótere, sok gyerekkel.”
Dóra:
Az egész kisgyerekes létben egyedül a játszótér volt borzalmas.
„Nekem a gyerekem sem játszótérfüggő, sokkal jobban szeret otthon vonatot tologatni vagy rajzolgatni, amikor mozogni akar, akkor viszont száguldozik a bicikliéjével. Egyedül hintázni szeret, de hintázni bármikor beugrottunk egy negyedórára, ezért nem maradtunk fél napokat a téren.
Én mindig feszültséget éreztem a játszótéren az anyukák között. Hülyét kaptak, ha az egyik gyerek homokot szórt a levegőbe, de nem mertek érte szólni. Szívük szerint letépték volna a hintáról a nagy hatéveseket, hogy a kicsik használhassák.
Állandóan kibeszélték egymást, egymás gyerekét, egymás férjét, mindent. Szerintem a kisgyerekes anyáknál borzalmasabb közeg a világon nincs. Mindenki szerepet játszott, arról mesélt, hogy mit főzött a férjének, abból, amit szigorúan a termelőnél vásárolt, majd este összefutottunk a gyorsétteremben, és képes volt elpirulni.
Viszont ott ismertem meg a legjobb barátnőmet, akivel aztán közösen nem tettük be a lábunkat többet a környék játszótereire, ellenben hatalmasakat sétáltunk a gyerekekkel, sőt közös vállalkozást is indítottunk.”
