Rengeteg szülőt látok magam körül ovis- és iskoláskorú gyerekekkel, akik egyszerűen nem mernek a saját gyereküknek ellentmondani, mert félnek tőle, hogy akkor majd nem lesznek olyan jó barátok. Mert majd nem szereti őket a tinigyerek, ha megszabják neki, hogy márpedig este nyolcra haza kell érni, mert utána ellepik az utcát a szatírok. Vagy ha nem veszik meg neki azt a cipőt harmincezerért, mert nem milliomosok, hogy kidobják a pénzt az ablakon.
Sőt van olyan is, aki nem száll szembe az ovis gyerekével, ha a tévézésről vagy számítógépezésről van szó, mert azt hiszi, akkor elveszíti vele a jó kapcsolatot. Hogy arról már ne is beszéljünk, amikor a 10 éves gyereknek még felvágják a húst a tányérján, csak hogy ne utálja az anyját, mert önállóságra kényszeríti.
De hát könyörgöm, nem barátok vagyunk!
Nem a barátom, hanem a gyerekem. Anyaként nem az a feladatom, hogy barátkozzak, és a szeretetéért puncsoljak, hanem hogy megneveljem, hogy aztán rendes felnőtt legyen belőle, aki tudja mondani, hogy köszönöm és kérem, feláll a buszon, ha öreg nénit vagy terhes nőt lát, aki képes ellátni saját magát, és nem kap pánikrohamot, ha ki kell mosnia a saját bugyiját.
Az a feladatom, hogy életképes, önálló felnőtt emberré váljon, aki nem rajtam csüng harmincévesen, hanem képes döntéseket hozni, és élni a saját a életét. Márpedig nem lehet úgy önállóvá nevelni, ha közben azon rettegek, hogy megharagszik rám és utálni fog.
Utálhat, de az érdekében hozom a döntéseimet.
Igen, tízévesen már saját magának kell felvágnia a húst, be kell kötnie a cipőjét, sőt le kell vinnie esténként a szemetet, és a mosogatást is elvárom tőle, mert ez az ő érdeke. Nem azért, mert lusta vagyok mosogatni vagy szemetet levinni, és nem esne nehezemre az sem, hogy felkockázzam a húst, hanem egyszerűen muszáj fokozatosan megtanulnia mindazt, amire az életben szüksége lesz.
Képünk illusztráció – Forrás: Pexels/Brett Sayles
Olyan tudást kell neki átadnom, amit nem tanítanak az iskolában, az életre kell felkészítenem, ami nem megy, ha félek tőle és a haragjától. Persze, hogy utál érte, hogy ne utálna, hát ki vinné le önként és dalolva, éteri mosollyal az arcán a szemetet, a mosogatás meg pláne utálatos feladat.
Az ovis is utál, amikor egyedül kell felvennie a nadrágját, vagy ha hajat mosok neki, mégis meg kell tanulnia egyedül öltözködni, és nem mehet rasztás hajjal az oviba, ha utál, ha nem. Napjában szerintem van minimum száz olyan helyzet, amikor dönteni kell: elkerülöm a konfliktust, haverkodom a gyerekeimmel, vagy szülő vagyok, és az érdekeiket nézve szembeszállok velük.
Félelemből nem lehet dönteni.
Ha félnek a szülők a saját gyerekeiktől, abból semmi jó nem sülhet ki. Ha úgy hoznám a döntéseimet, hogy tartok attól, fognak-e szeretni utána, akkor azt nem gyereknevelésnek hívnák. Lehet szeretettel és törődéssel nevelni úgy a gyereket, hogy közben nem félünk tőle. Jóban vagyunk vele, de a család minden tagja tudja, mi a szerepe. Az én szerepem nem a barátnő, hanem a szülő. Ha a barátnő szerepébe belecsúszom, akkor nem tudok szülő lenni, de ha jó szülő vagyok, akkor lehetünk baráti viszonyban.
Meg kell találni az egyensúlyt, amelyben feltétel nélküli szeretettel törődünk a gyerekünkkel, de nem rettegünk attól, hogy ellentmondjunk neki a saját érdekében. Jól kell megválasztani a harcokat, nem érdemes minden apróságon fennakadni és folyton szigorkodni vele, de nem is kell mindenben engedni, csak hogy nehogy megharagudjon. Neki az a dolga, hogy gyerek legyen, nekem meg az, hogy megneveljem, még ha utál is érte.
