A számok azt bizonyítják, hogy nem lett több pedofil bűncselekmény az utóbbi évtizedekben, mint korábban. Természetesen egy ilyen pont eggyel több, mint amennyinek meg szabadna történnie, de néha úgy érzem szülőként, hogy teljesen feleslegesen aggódom.
Bátorítsuk a gyerekeket a barátkozásra, de maradjunk mindig velük! (Pexels.com)
Valamelyik nap észrevettem a játszótéren, hogy egy középkorú férfi hatalmas fekete fényképezőgéppel egy fa mögül fotózza az egyik testvérpárt. Mivel szülőket nem láttam a környéken, azonnal bekapcsolt a fejemben a vészjelző, de szerencsére vártam pár percet, mielőtt letepertem volna a fényképészt, akiről alaposabb megfigyelés után kiderült, hogy az édesapa, csak direkt nem mutatkozott a saját gyerekei előtt, mert valódi életképeket szeretett volna készíteni róluk az új teleobjektívjével.
Rendszeresen észreveszem magamon, hogy összerándul a gyomrom, amikor idős bácsik szólítják meg a gyerekeimet. Pedig hány ifjúsági film alaptörténete az, hogy egy magányos, mogorva öregember él egy félelmetes házban, akit először bosszantanak a gyerekek, majd életre szóló barátság alakul ki közöttük?!
Sajnálom a magányos, idős embereket, akik egyedül ücsörögnek a park padjain, és próbálják megszólítani a gyerekeket, de csak egy szúrós pillantást kapnak a szülőktől, akik húzzák tovább a kicsiket, miközben elismétlik, hogy ne állj szóba idegennel! Ha én is ott vagyok, szoktam bátorítani a gyerekeimet arra, hogy beszélgessenek. Először is, elképesztően hálásak a nyugdíjasok pár gyerekszóért, és ilyenkor engem is mindig megdicsérnek, mennyire jól neveltek a gyerekeim. Jó kis egófényezés ez egy átlagos délután magamnak is.
Szabó Judit óvódapedagógus véleménye:
Nagyon fontos, hogy az eltérő generációk ismerjék egymást, beszélgessenek egymással. Munkám során tapasztalom, mennyi mindent nem tanulnak meg a gyerekek, ami harminc éve még természetes volt, mert sokat nyaraltak vagy együtt éltek a nagyszülőkkel. Manapság a legtöbb nagyszülő is dolgozik vagy másik településen él, a gyerekek alig látják az életüket. Nem tudják, hogy az idős emberekkel hogyan kell viselkedni, miként kell őket segíteni, hogyan kell türelemmel lenni irántuk. Pedig a társadalmunk elöregszik, a mai óvódásoknak valószínű, hogy segíteni kell majd a szüleiket harminc év múlva. Kicsit talán segít a helyzeten a vegyes korcsoportú óvodai csoport, ahol az egyke gyerekek is megtanulnak kicsit gondoskodni, felelősséget vállalni másokért. Én mindig bátorítom a szülőket, hogy engedjék a gyerekeiket felnőttekkel, idősekkel is barátkozni.
Mondókázásban verhetetlenek
Másodszor mindig megdöbbenek, amikor nyolcvan körüli nénik-bácsik csak úgy ontják magukból a mondókákat, dalokat. Mióta szülő vagyok – nyilván valamilyen folyamatos hormontúltengés hatására – könnyekig tudok hatódni az ilyen jelenetektől.
Ne feltételezzük rögtön a legrosszabbat valakiről csupán azért, mert egy játszótéri padon pihen! (Pexels.com)
Amíg a fiam óvodás volt, imádta az idős embereket, főleg a néniket. Mellesleg most is remekül kijönne velük, de már nincs ideje ilyesmire. Busszal jártunk haza, és nem sokáig kellett keresnie a szemkontaktust, hogy végre megkérdezzék tőle, mi történt ma az óvodában. És ő boldogan elmesélte. Ilyenkor gyakran került elő a ridikülök mélyéről egy-egy mentolos cukorka. A nénik előbb mindig engem kérdeztek meg, hogy szabad-e cukrot adni a gyereknek, a fiam pedig engedelmesen bekapta, majd alig várta, hogy leszálljunk, és kiköphesse a számára csípős édességet. Viszont mindenkinek volt tíz jó perce hazafelé.
Ugyanakkor én is láttam azt a videót, amelyben egy férfi kutyával – a szülőkkel előre egyeztetve – egy perc alatt elcsábította a játszótérről a gyerekeket, és egyáltalán nem nyugodtam meg a látottaktól. Sőt, gyerekkoromban nem egyszer botlottam „mutogatós bácsiba”. Mégis azt gondolom, hogy nem élhetünk állandóan azzal a gondolattal a fejünkben, hogy minden idős ember vagy minden férfi pedofil, aki a gyerekünket akarja megrontani.
Hollandiában barátlátogatóban láttam, hogy a gyerekek tavasztól őszig tulajdonképpen az utcán élnek egy kisvárosban, csak enni és aludni járnak haza, de enni se mindig. Egymás kertjében, egymás háza előtt játszanak, úgy, mint mi gyerekkorunkban.
Annak ellenére, hogy gyerekcsapatban csavarogtunk nyáron, a legtöbbször tudták a felnőttek, hogy merre járunk. Nem azért, mert mindenki percre pontosan előre bejelentette otthon a tervet, hanem azért, mert mindig találkoztunk valakivel, aki megkérdezte, mi újság, hova megyünk, hol voltunk. Így le lehetett nyomozni minket, ha nem értünk haza vacsorára. Úgy tűnik, ezeknek az időknek már rég vége a lakótelepeken és vidéken is.
Kertész Éva első osztályos tanítónő véleménye:
Semmiképp nem vezet jóra, ha úgy kell felnőni a gyerekeinknek, hogy nem tudnak idegen felnőttekkel beszélgetni, ismerkedni. Jó, ha a gyerek bizalommal van a felnőttek iránt, és tud segítséget kérni, ha baj van. Természetesen az alapokat muszáj megtanítani nekik arról, hogy soha senkivel nem szabad elmenni sehova, akármit mond, de az a mondás, hogy nem állunk szóba idegenekkel, akár odáig is vezethet, hogy még egy egyszerű útbaigazítást se mernek a gyerekek vállalni. Pedig pont ilyen útbaigazítós esetet láttam tegnap: három kislánytól kért segítséget egy néni, és a lányok előkapták az okostelefonjukat, megnyitották a térképet, majd útbaigazítást adtak. Ez jó példa arra is, hogy a technikát és az okostelefont is lehet nagyon jól használni, csak meg kell tanítani rá a gyerekeket.
